2020. október 31. szombat
Ma Farkas, Rodrigó, Wolfgang névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

A Vatikán 166. sz. közleménye

Ma tették közé a Szentszék állásfoglalását. >

Tovább

A hűséges Hachiko története

Hachiko 1923 novemberében látta meg a napvilágot Japánban, Odate városában. Alig két hónapos volt, amikor >

Tovább

Amerika felfedezése annak köszönhető, hogy Kolumbusz nőtlen volt

Kolumbusz Kristóf kizárólag azért fedezhette fel Amerikát, mert nőtlen volt – jelenti kanadai tudósítónk. Tudniillik ha >

Tovább

Hogyan szaporodnak a rendőrök?

Dublinban elszabadult egy rendőrségi ló. Utóbb a termetes állatból előtört a párzási ösztön, és majdnem >

Tovább

A fasiszták zászlaja alatt

A fasiszták zászlaja alatt1 A filozófus bevásárolt és már majdnem hazaért a lakásába. Fényes nappal, Budapest szívében. >

Tovább

Okosabb vagy, mint egy ötödikes?

– Budapest melyik európai ország fővárosa? – így hangzott az amerikai iskolákban a harmadikos földrajz tananyagnak >

Tovább

Motivált zsírégetés

Végre egy szellemes hirdetés a reklámok sivárságában: >

Tovább

Úrvezetők Kínában

A felvételek gyűjteménye gyakorlatilag egyetlen sarkon készült. >

Tovább

Előkerült az egyik legijesztőbb felvétel a Japánt sújtó szökőárról

Néhány napja tűnt fel a videómegosztókon a döbbenetes amatőr felvétel. >

Tovább

Mosdók a világ minden tájáról

A leleményesség határtalan. >

Tovább

Balla László esete Tito marsallal

Balla László* mérnök, a szabadkai Műszaki Iskola igazgatója, neves sportoló, Szabadka város díszpolgára, az egykori Jugoszlávia >

Tovább

Távol Nigériától

Közel tíz éve, amikor először jártam Nigériában, ellenállhatatlanul magával ragadott a földrész gyönyörűsége. Megismerni egy másik, >

Tovább

Napi ajánló

Charlie Hebdo – európai háttérrel

„Ha elvárjuk egy muszlimtól, hogy feladja hite középkorias sallangjait, akkor nekünk is fel kell adnunk középkorias nemzeti mantráinkat.” Ara-Kovács Attila (Magyar Narancs):

Sokat vitatják mostanság, ki vagy mi az oka a nyugati demokráciákra rászabaduló terrorizmusnak. Vannak, akik a jóléti társadalmak alapvető önzését tekintik a fő mozgatórugónak, és vannak, akik a kultúrák között létező, sok esetben áthághatatlan különbségeket.

Mindkét megközelítésben van igazság, de mindkettő hamis, ha csak az egyik felet tekinti felelősnek a konfliktusért; tartok tőle, ők vannak többségben.

Elég felidéznünk és újranéznünk Gillo Pontecorvo nagyszerű filmét, az Algíri csatát. Amikor elkészült (1966), a gyarmattartás egyértelműnek hitt kritikáját olvasta ki belőle az akkori néző. Mai üzenete azonban sokkal árnyaltabb. A felszín alól már az is előtűnik, amit iszlám terrorizmusként emlegetünk, s a mai néző meglepve tapasztalja, ötven évvel ezelőtt Pontecorvo pontosan látta azt, ami majdan – napjainkban – bekövetkezik.

Nemrég a brit Independent közölt egy esszét. A szerző, Robert Fisk úgy érvel: amint meghallotta a Charlie Hebdo szerkesztőségében lezajlott drámát, azonnal Algéria jutott eszébe, s bár akkor még nem tudta, ki is a két terrorista, biztosra vette, hogy algériai hátterű emberek. Lehet-e ilyen közvetlen összefüggés a mai események és aközött, hogy Lajos Fülöp egykor Párizs gyarmatává tette az észak-afrikai országot? El lehet játszani a gondolattal, és hozzá lehet tenni mindazt, ami azóta, az elmúlt 185 évben történt. Például az 1961 októberében, Párizsban lezajlott nagy antikolonialista tüntetést, melynek során vagy 600 halott maradt az utcákon, illetve a Szajna vízében, ahova a rendőrség az úszni nem tudó, zömében dél-algériai – azaz szaharai – demonstrálókat bedobálta. És persze az elhúzódó úgynevezett algériai háborút.

Fisk fejtegetése tiszteletre méltó, mert az európai lelkiismeret szava csendül ki belőle, de mindennek dacára kevés benne az igazság. Azoknak az algériai származásúaknak, akik ma oly ellenállhatatlan vonzalmat éreznek az iszlám radikalizmus iránt, valójában már semmi közük nincs Algériához. Szüleik, vagy még inkább nagyszüleik jöttek el onnan valaha, vagy azért, mert inkább választották az európai lét előnyeit, vagy azért, mert taszította őket annak a rendszernek a diktatórikus és korrupt valósága, mely a franciák uralmát felváltotta. Algéria Franciaország számára nem arab, hanem francia probléma volt és maradt, inkább potenciális polgárháborúként franciák és franciák között. Mert Algéria bizonyos értelemben francia volt, amíg 1962-ben onnan egymillió francia távozni volt kénytelen. Közülük számos francia és spanyol dinasztia évszázadok óta – a gyarmatosítást jóval megelőzve – ott élt, s az a kultúra, melynek maradványait bárki megtekintheti, aki az ország északi kisebb és nagyobb városaiban sétálgat, nagyrészt hozzájuk kötődik.

Azóta Algéria tovább küszködik önmagával. Képtelen megemészteni azt a szabadságot, melyet legtöbb lakója a franciák távozása óta sem tud értelmezni; ott is permanens polgárháború zajlik, algériaiak és algériaiak között, s a csend, mely a mindennapokat ma kitölti, egy katonai diktatúra csendje, mely legalább az iszlám szélsőségesektől megvédi a polgárokat, ha már más egyebet nem képes értük tenni. Algériaiak százezrei, ha nem milliói cserélnének ma szívesen a Kouachi fivérekkel, azaz hagynák szívesen szülőhazájukat maguk mögött, a franciaországi letelepedést választva. Ha jól tudom egyébként, Saïd és Chérif Kouachinak sem az volt az álma, hogy szüleik-nagyszüleik földjére visszatérjen.

Amit Franciaország elszalasztott, az alighanem a bevándoroltak és leszármazottaik mélyebb integrációja; azok a különleges programok, amelyek korábban viszonylag jól működtek, egy ideje leálltak. Nemcsak a pénzhiány miatt, hanem mert egy ideje – különösen az iszlám radikalizáció okán – azt a kormányzatok hiábavalónak is tekintették. Ráadásul az algériai héttérrel rendelkező franciák egyre nagyobb hányada – az ország hat és félmilliós muszlim kisebbségéből kereken ötmilliót tesznek ki – nagyon szegény, képzetlen s így esélytelen is.

Ezzel elérkeztünk a probléma másik gyökeréhez. A kialakult helyzetért viselt felelősség nem egyedül a nyugati társadalmakat terheli, hanem az iszlám kultúrájúakat is, melyek képtelenek megküzdeni az elkerülhetetlen – és egyben az emberi élet lehetőségeit messze kitágító – globalizáció kihatásaival. Az iszlám társadalmak kivétel nélkül zártak; ott, ahol modernizációs kísérletbe fogtak, vezetőik nacionalista vagy katonai diktatúrák révén tudták csak biztosítani az államszerű működést. Az egyetlen kivétel Törökország volt, ahol radikálisan szétválasztották az egyházat az államtól, de ezt a kemali örökséget Recep Tayyip Erdoğan iszlamista pártja most felszámolni látszik. Számosan rámutattak: ahhoz, hogy az iszlám társadalmak diszfunkcionalitás nélkül működhessenek, a személyes attitűdök megváltozására van szükség, szabad, szekuláris polgári tudatra. E függetlenség nélkül nem jöhetnek létre olyan közösségek, amelyek otthon érezhetik magukat a 21. században.

A mostani franciaországi események rávilágítottak arra is, hogy a terrorista tettesek motivációiban semmilyen szerepet sem játszott algériai identitásuk; minden bizonnyal identitás nélküli vagy identitáshiányos személyiségekről van szó, akik számára nem észak-afrikai, hanem közel-keleti szélsőséges ideológiák és az azokra ráépült politikai mikroközösségek tették lehetővé az azonosulást.

Alapjaiban más, de ugyancsak egyfajta azonosulási lehetőséget kell felkínálni a nyugati társadalmaknak is minden egyes muszlim számára, hogy azok közelebb érezzék magukat a nyugati értékekhez, s hogy ténylegesen az európai – és nem a nemzeti – közösségek tagjaivá válhassanak. Ha elvárjuk egy muszlimtól, hogy feladja hite középkorias sallangjait, akkor nekünk is fel kell adnunk középkorias nemzeti mantráinkat, melyekkel bárki kiközösíthető, ha az a tradíció helyett a progressziót választja.

2015. január 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Európa jövője dőlhet el a lengyel elnökválasztáson

Ha Trzaskowski kerekedik felül, akkor ő testesítheti meg a fékek és ellensúlyok rendszerét, amelyet Kaczynski javában >

Tovább

Vučić már nem tartja fontosnak az EU-tagságot

Vučić viszonya az EU-hoz gyakran ellenmondásos, időnként teljesen ellenséges. Az unió az eltelt két évtizedben 3,6 >

Tovább

Putyin mint kockázat

A közvélemény kutatások azt igazolják, hogy fokozódik az elégedetlenség, és egyre többen készek tiltakozni. Egy elemző >

Tovább

Trump és a kisördög

A rasszista populizmus olyan ősi, mint maga az emberi civilizáció. Evolúciós kihívást jelent, hogy túl tudjuk-e >

Tovább

Pánikreakció

A világtól való félelmükben fegyverükbe kapaszkodó demonstrálók megpróbálnak jogvédő demokratának látszani, de ez elég nehezen megy >

Tovább

Válságos idők Oroszországban

Az ország nehéz helyzet előtt áll. A következő két-három hétben fog eldőlni, hogy a járvány milyen >

Tovább

Amerikai szoci

Amerika még mindig nagyon jó munka- és életlehetőségeket kínál, ám mostanra jórészt kimerítette a csupán az >

Tovább

A német elbizonytalanodás

Ami már csak azért is kockázatos, mert Trump destabilizálja a nemzetközi rendet. Azon kívül a populista >

Tovább

Útban a banánköztársaság felé (trumpizmusok)

Az Egyesült Államok veszélyesen csúszik lefelé a demokratikus jogállamiság lejtőjén. A leváltási tárgyaláson felmentett Trump valóban >

Tovább

Teheránt és az Iszlám Államot is kisegítette Trump a Szulejmáni-merénylettel

Annyi bizton állítható, hogy Szulejmáni likvidálása nem egy átgondolt, a tanácsadókkal alaposan megtárgyalt döntés eredménye volt, >

Tovább

Trump ukránokkal akarta megismételni, amit az oroszokkal megcsinált

Trump szokásos módon boszorkányüldözést emleget, de az ügy kirobbanása után tartott első sajtótájékoztatóján szokatlanul megszeppent, visszafogott >

Tovább

WP: A NATO-nak ideje megválni Törökországtól

A Nyugatnak meg kell határoznia: a NATO sima biztonsági szerveződés, vagy pedig a tagoknak egyben igazodniuk >

Tovább