2023. február 5. vasárnap
Ma Ágota, Ingrid, Etelka, Léda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

A Vatikán 166. sz. közleménye

Ma tették közé a Szentszék állásfoglalását. >

Tovább

A hűséges Hachiko története

Hachiko 1923 novemberében látta meg a napvilágot Japánban, Odate városában. Alig két hónapos volt, amikor >

Tovább

Amerika felfedezése annak köszönhető, hogy Kolumbusz nőtlen volt

Kolumbusz Kristóf kizárólag azért fedezhette fel Amerikát, mert nőtlen volt – jelenti kanadai tudósítónk. Tudniillik ha >

Tovább

Hogyan szaporodnak a rendőrök?

Dublinban elszabadult egy rendőrségi ló. Utóbb a termetes állatból előtört a párzási ösztön, és majdnem >

Tovább

A fasiszták zászlaja alatt

A fasiszták zászlaja alatt1 A filozófus bevásárolt és már majdnem hazaért a lakásába. Fényes nappal, Budapest szívében. >

Tovább

Okosabb vagy, mint egy ötödikes?

– Budapest melyik európai ország fővárosa? – így hangzott az amerikai iskolákban a harmadikos földrajz tananyagnak >

Tovább

Motivált zsírégetés

Végre egy szellemes hirdetés a reklámok sivárságában: >

Tovább

Úrvezetők Kínában

A felvételek gyűjteménye gyakorlatilag egyetlen sarkon készült. >

Tovább

Előkerült az egyik legijesztőbb felvétel a Japánt sújtó szökőárról

Néhány napja tűnt fel a videómegosztókon a döbbenetes amatőr felvétel. >

Tovább

Mosdók a világ minden tájáról

A leleményesség határtalan. >

Tovább

Balla László esete Tito marsallal

Balla László* mérnök, a szabadkai Műszaki Iskola igazgatója, neves sportoló, Szabadka város díszpolgára, az egykori Jugoszlávia >

Tovább

Távol Nigériától

Közel tíz éve, amikor először jártam Nigériában, ellenállhatatlanul magával ragadott a földrész gyönyörűsége. Megismerni egy másik, >

Tovább

Napi ajánló

Az amerikai külpolitika az ukrajnai konfliktus kontextusában

Az amerikai külpolitika az ukrajnai konfliktus kontextusában

Eléggé nyilvánvaló jelek utalnak arra is, hogy az Egyesült Államok közvéleménye esetenként kedvetlenül és fáradtan „vállalja” a liberális rend szavatolójának egyre hálátlanabb szerepét – és főleg költségeit. Elkötelezettsége időnként és helyenként csökkenőben, és új feltörekvő vagy felemelkedő (Kína), vagy magukat annak tartó (Oroszország, Észak Korea, Irán) hatalmak igyekeznek is próbára tenni Washington határozottságát. Az ukrajnai háború, a Tajvan körüli feszültség, vagy a koreai félszigeti rakéta kilövöldözés, valamint Irán intranzigenciája nukleáris fejlesztései körül ezt látszik bizonyítani. A status quo, a jelenlegi rend alkalmazkodó, a szükséges változtatásokat és reformokat elfogadó fennmaradásához, tovább élésének bármilyen esélyéhez egyenrangúként elfogadott partnerekre, konszenzusos partneri viszonyokra van szükség. Valódi multilateralizmusra. Egyedül nem megy. Dérer Miklós:

Az ukrán-orosz háborúban az Amerikai Egyesült Államok kényszerű szereplő. (A putyini orosz vezetés a helyzet fő felelősének és a dolgokat irányító legfőbb rossznak minősítette, úgyis mint globális hatalmat, valamint a NATO vezető államát.) Mint „kényszerű háttérszereplő” (hiszen a fő és globális stratégiai és strukturális fenyegetésnek Kínát tekinti, és az Európa keleti határvidékén zajló konfliktust inkább regionálisnak, és európai érdekűnek tartja), döntő mértékű katonai segítségnyújtása ellenére igyekszik inkább kimaradni a konfliktusból, hiszen közvetlen részvétele orosz-amerikai összecsapást, világháborús helyzetet kockáztatna. A felháborodott és aktivista NATO szövetségeseket is ebbe az irányba próbálja befolyásolni: egyénileg többet tehetnek, mint a kollektív védelmi szövetség kereteiben. Azonban ebben is óvatos: példának okáért nem reagált hasonló élességgel Putyin nukleáris fenyegetődzéseire, és – emlékszünk - a Biden-adminisztráció megvétózta a lengyel kormány elképzelését, miszerint MÍG-29-es légiflottáját átadná Ukrajnának, mert véleménye szerint ez a NATO közvetlen konfliktusba sodrását eredményezhetné Oroszországgal. Washingtonban vitákkal övezve ugyan, de egyelőre (?) kétpárti konszenzus van az Ukrajnának nyújtott katonai és gazdasági támogatásokról, amelyeknek inkább a mikéntje és mennyisége vitatott. Azonban egyre többen várnak bizonyos mértékű „kifáradást” (war fatigue), főleg a választók körében, ami a közeledő 2024-es választásokra figyelve mindkét párt korifeusait megfontolásokra késztetheti. Mindezt az elkötelezettség és az Ukrajna melletti kitartás folyamatos hangoztatása mellett is figyelembe kell vennünk. Akkor is, ha a politika változása nem „hűtlen elhagyás”, hanem „szelíd rábeszélés”, belső háttéregyeztetések és külső háttértárgyalások során fog megvalósulni. Esetleg.

Mindez csak erősíti, és újabb munícióval látja el a washingtoni „héják” és „galambok” párthatárokat átlépő, régóta és változó eredményekkel formálódó és stratégiai visszafogottságot (strategic restraint) követelő koalícióját. A „galambok” úgy látják, hogy a globalizmussal együtt járó amerikai világcsendőri szerep óhatatlanul olyan külföldi konfliktusokba sodorhatja Amerikát, amelyeket lehetetlenség megnyerni. A „héják” viszont azt hangoztatják, hogy az Államoknak nem szabadna megfeledkeznie az egyetlen olyan feladatról, ami számít: a Kínával, a kínai fenyegetéssel szembeni határozott fellépésről. Ugyanakkor a legkülönbözőbb belpolitikai és kulturális kérdésekben megmutatkozó, már-már végletes és kibékíthetetlen pártalapú megosztottság Amerikát nem teszi feltétlenül azzá a hiteles globális szereplővé, amely maradéktalanul képes elképzeléseinek megvalósítására.

Pedig a második világháborús katasztrófát követően az Amerikai Egyesült Államokban széles körben - de nem viták nélkül - vált uralkodóvá az a vélemény, hogy az Unió globális vezető szerepe elengedhetetlen a további világméretű konfliktusok és a további gazdasági válságok és pusztítás megelőzésében. Ma is az a liberális mainstream meggyőződése, hogy Amerikának ez a történelmi jelentőségű szerepvállalása és „iránymutatása” hozzájárult az elmúlt évtizedekben - minden hidegháború és lokális konfliktus ellenére - a nagyhatalmak közötti békéhez, a precedens nélküli globális prosperitáshoz, és Amerika presztizsének (nem minden kritikát nélkülöző) kiteljesedéséhez. Egészen a legutóbbi időkig egység volt elemzők, politikusok és laikusok között abban, hogy az Amerikai Egyesült Államok mindenoldalú (katonai, politikai, gazdasági, ideológiai) dominanciája jellemzi az ezredforduló nemzetközi rendszerét, és ez a dominancia az elkövetkező egy-két évtized tartós jelensége marad más hatalmak folyamatos felemelkedése ellenére is.

Amerika vezető szerepét a főbb nemzetállami és nemzetközi szereplők (rövid távon és nyilvánosan) egy-két évtizede még nem tekintették stratégiai fenyegetésnek. Az Egyesült Államok ezt a történelmileg csupán pillanatnak tekinthető türelmi időt (unipolar moment) a felbukkanó „szimmetrikus” (nagyhatalmi-nemzetállami) és „aszimmetrikus” (terrorizmus, hibrid háború, kibertámadások, dezinformáció stb.)  fenyegetések egyfajta egyéni vagy/és koalíciós leküzdésére igyekezett kihasználni. A kilencvenes években még virágkorát élte a politológiában bandwagoning-nak nevezett jelenség, a sikerrel futó (amerikai) szekérre való tömeges felkapaszkodás törekvése. Ezt a „szekérre kapaszkodás” politikát folytatta sokáig az Európai Unió (bármennyire is ambíciója lett a kinyilatkoztatások és a retorika szintjén az önálló globális szerepvállalás) és Japán (bármennyire is aktivizálódott a nemzetközi színtéren).

Kína és Oroszország a kilencvenes években még nem igazán jelent meg ezen a színpadon – belső ügyeikkel, az előbbi hallatlan gazdasági növekedésének menedzselésével, az utóbbi helykeresésével és önmeghatározásával volt elfoglalva. Kína inkább regionális ambícióit igyekezett alátámasztani, Oroszország pedig korlátozott, nukleáris és energetikai „kétdimenziósságát” (szénhidrogén forrás és nukleáris-katonai hatalom) próbálta (azóta is!) olyan megkerülhetetlen hatalommá transzformálni, amivel folyamatosan és indirekt módon erodálni lesz képes az Amerika-túlsúlyos nemzetközi rendszer működőképességét.

Az ezredforduló körüli két évtizedben úgy látszott, hogy az Egyesült Államok valóban unipoláris világrendet alakított ki. A nemzetközi rendszer ugyan elvben multilaterálisan és multipolárisan, többnyire legális és legitim módon működött, ám a valóban hatékony és célravezető megoldásokhoz minden esetben nélkülözhetetlen volt az Egyesült Államok részvétele, leginkább pedig vezető szerepe (Irak 1991-ben, Bosznia, Koszovó a 90-es években, Afganisztán 2001 szeptembere után stb.). Az amerikai vezető szerep a kilencvenes években szilárdult meg, ami nem jelentett igazi unipoláris világot, mivel azoknak az egyébként is amerikai fogantatású nemzetközi intézményeknek a működésén és kiterjesztésén alapult, amelyek egyszerre korlátozták és legitimálták az Egyesült Államok hatalmát (ENSZ, Világbank, IMF, NATO, G7 majd G8, G20 stb.). Ebben akkori belátható időtávlatban – 2020-ig - nem volt várható lényegi elmozdulás.

2020 körül azonban a világ nagyot változott, vagy helyesebben a felhalmozódott változások és átalakulások akkorra tudatosultak igazán. Ennek ellenére nem következett be lényegi elmozdulás Washington külpolitikájának alapjaiban, legalábbis a kiinduló pontokban. Ennek számos okát említhetjük: egyrészt az Egyesült Államok külpolitikájának alapvető sajátossága a kontinuitás, másrészt az ország olyan horderejű és kiterjedésű belső és külső problémákkal szembesül, amelyek óvatosságra intik. Nem a gyors, nem a nagyvonalú és korszakos, a retorikán túlmutató változtatások időszakát éljük; a felhalmozódó bizonytalanságok józan megfontolást igényelnek. A kiterjedt és befolyásos national security establishment (az egyesek által előszeretettel „mély állam” -nak nevezett informális hatalmi tényezők) konszenzusa nélkül - ezek egyetemi tanárok, think tank szakértők, egykori kül- és védelempolitikusok, diplomaták – ugyancsak nem lehetséges érdemi változtatás. Végül nem feledkezhetünk meg az események, a valóság esetenként kijózanító hatásaitól sem, amelyek nagyban befolyásolják a nagy elméletek és elképzelések gyakorlati alkalmazhatóságát a legváltozatosabb helyzetekben.

Mindezek, az elmúlt évtizedek – de mondhatunk évszázadot is – alapvető sikerei okán, és a váratlan és várható kudarcok, kijózanító pofonok ellenére Amerika változatlanul különleges és egyedi hatalomnak tekinti magát. Politikai lépéseit alapvetően sem nemzetközi jogi, sem szövetségesi megfontolások nem korlátozhatják. Részint valóságos, részint önjelölt globális vezető szerepe ellenére - saját nemzeti érdekei és univerzálisnak tekintett értékei vezérlik, és elvben csupán saját nemzeti közvéleménye korlátozhatja. Bármikor elköteleződhet egy unilaterális politikai irányban. A multilateralizmus amerikai felfogása pedig változatlanul a nagyobb szövetségesi hozzájárulásnak az elvárása, valamint az amerikai céloknak és politikáknak (beleértve a szankciókat, missziókat és az esetleges katonai beavatkozásokat is) a nagyobb partneri támogatása marad. Minden változás Washington értelmezésében csakis ezen kontextuson belül és csak fokozatosan következhet be. Ha ellenállásba ütközik, sértődötten büntet vagy bezárkózik (izolacionizmus). Vagy a legjobb esetben, igyekszik nyomással vagy rábeszéléssel konszenzust teremteni céljai mellett (internacionalizmus).

Az alapvető folyamatosság mellett is az amerikai külpolitikai doktrináknak több forrása és magyarázata is van. Egyik ilyen a nemzetbiztonságnak a kihívások sokrétűségéből és veszélyességéből fakadó mindenek felettisége, Pearl Harbor és 2001 szeptember 11-e nyugtalanító emlékezete. A „nemzetbiztonsági állam” (national security state) kialakulása a második világháború és a hidegháború következményeként, a terrorizmus veszélye miatti felfokozottság hangulatában eredményezte egyúttal az amerikai külpolitika erős militarizálódását, a múltban a katonai erő alkalmazásának, vagy az azzal történő nyomásnak gyakoriságát, egyébként kifinomult diplomáciát igénylő helyzetekben is.

A másik az amerikai külpolitika erős, és az Államok létrejöttétől „öntudatlanul” meglévő, de a tizenkilencedik század második fele, a fogalom megjelenése óta tudatosan vállalt domináns geopolitikai szemlélete. (A geopolitika – leegyszerűsítve területbirtoklási vagy -ellenőrzési törekvés - az államok területi meghatározottságának/kiterjedésének és a nemzetközi hatalmi viszonyoknak az összefüggéseit állítja a (kül)politika középpontjába). Az előző századforduló és különösen a világháborúk után, először Németországnak és a Szovjetuniónak, a demokratikus-liberális Nyugattal ellenséges rendszereknek felemelkedése, majd pedig napjainkban, a huszonegyedik században Kína, és legújabban Oroszország ambíciói következtében a geopolitikai felfogás további teret nyert. Az elméletből levont amerikai gyakorlati következtetés lényege, hogy a világpolitika, a világkereskedelem, és a világgazdaság szempontjából a legfontosabb terület Eurázsia (Heartland), és mindenképpen meg kell akadályozni, hogy ezt a földtömeget (Landmass) egyetlen hatalom, illetve koalíció uralja. Ugyanis – e felfogás szerint – ez a feltehetőleg ellenséges vagy ellenérdekű hatalom ellenőrizheti és akadályozhatja a szabad világkereskedelmet (az Egyesült Államok prosperitásának biztosítékát) azáltal, hogy a legfontosabb kikötőket birtokolja. Washingtonnak tehát alapvető nemzeti érdeke, hogy minden lehetséges eszközzel megakadályozza egy ilyen helyzet előállását. Alapvetően nnek jegyében avatkozott be a huszadik század világháborúiba, hirdette meg a szovjet gőzhenger feltartóztatásnak doktrináját is, és ellenzi jelenleg is a kínai és az orosz térnyerést.

A geopolitikai szemléletből eredeztethető az amerikai külpolitika két huszadik századi sajátossága, a tengerek (óceánok) jelentőségének kiemelése mind a kereskedelem, mind a befolyásérvényesítés szempontjából, másrészt a második világháború után megerősödő globalizmus, amelynek értelmében minden, ami a világban történik, érinti az Egyesült Államok érdekeit és biztonságát. Ezek indokolják a világtengereket uraló flották és az egész világot behálózó támaszpontok rendszerének fenntartását.

Mindenképpen meg kell említeni az amerikai külpolitikának az amerikai különlegességtudatból és küldetéstudatból (a lefordíthatatlan „Manifest Destiny”) eredő, történetileg már a kezdetektől jelen lévő ideológiai megalapozását is, amelyet még a tizenhetedik században egy bizonyos John Winthrop tiszteletes fogalmazott meg új-angliai puritán bevándorlók előtt, és amely az utóbbi másfél évszázadban egyre népszerűbb lett Amerikában. Arra biztatta az újonnan érkezett telepeseket, hogy legyenek világító fáklya – ahogyan ő fogalmazott, egy „sugárzó város a hegyen” (shining city upon a hill), amelyik példát és utat mutat az emberiségnek. Ezt a példát amerikai politikusok és döntőhozó vették, veszik elő rendszeresen, Kennedy-től Reagan-en át Obamá-ig és Mark Pompeo-ig, és részint ez magyarázza az amerikai világpolitikai viselkedés elmúlt évtizedeit, a demokrácia terjesztés neokon ideológiáját. Ez a küldetéstudat igazolja, hogy Amerika a feltörekvő vagy újraéledő, a jelenlegi nemzetközi rendszert megkérdőjelező versenytársakat nem csupán geopolitikai kihívásnak, nem egyszerűen nagyhatalmi fenyegetésnek tekinti, hanem a szembenállást ideológiai síkra is tereli: a demokrácia és az önkényuralom világméretű harcává transzponálja. Donald Trump ettől az ideologikus-misszionáriusi alapállástól már alkatilag is távol tartotta magát, azonban Joe Biden újra felvette az ideiglenesen (legalábbis a trumpista Fehér Ház által) elejtett fonalat, ami viszont egy kialakuló hidegháború lehetőségét és veszélyét hordozza. A kialakult status quo-n, a nyugati típusú liberális demokrácián alapuló nemzetközi rendet fenntartani kívánó globalista erők, és a kialakult hatalmi viszonyokat a nagyhatalmak közötti konfrontációt is vállalóan megváltoztatni igyekvő, autokratikus berendezkedésű egyes nagy nemzetállamok közötti konfliktus veszélyét. Amit egyesek - leegyszerűsítve - a „Nyugat” és a „Kelet” közötti összeütközésnek is tartanak.

Mindeközben eléggé nyilvánvaló jelek utalnak arra is, hogy az Egyesült Államok közvéleménye esetenként kedvetlenül és fáradtan „vállalja” a liberális rend szavatolójának egyre hálátlanabb szerepét – és főleg költségeit. Elkötelezettsége időnként és helyenként csökkenőben, és új feltörekvő vagy felemelkedő (Kína), vagy magukat annak tartó (Oroszország, Észak Korea, Irán) hatalmak igyekeznek is próbára tenni Washington határozottságát. Az ukrajnai háború, a Tajvan körüli feszültség, vagy a koreai félszigeti rakéta kilövöldözés, valamint Irán intranzigenciája nukleáris fejlesztései körül ezt látszik bizonyítani. A status quo, a jelenlegi rend alkalmazkodó, a szükséges változtatásokat és reformokat elfogadó fennmaradásához, tovább élésének bármilyen esélyéhez egyenrangúként elfogadott partnerekre, konszenzusos partneri viszonyokra van szükség. Valódi multilateralizmusra.

Egyedül nem megy.

 

2022. december 3.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az olasz miniszterelnök jobb, mint a híre

A Die Welt korábbi főszerkesztője nem ért egyet azokkal, akik félreverik a vészharangot az olasz miniszterelnök >

Tovább

Mi a gond a kínai lakosság csökkenésével

Paul Krugman kétségbe vonja a hivatalos kínai adatokat, mármint hogy tavaly váratlanul fogyni kezdett a lélekszám, >

Tovább

Netanjahu Izrael legnagyobb ellensége, miért nem száll vele szembe a Nyugat?

Hiszen a keményen jobbos vallási koalíció nekimegy a polgári szabadságjogoknak, külföldön pedig megbízhatatlan partnernek ígérkezik. Netanjahu >

Tovább

Ha Putyin belebukik a kalandba, egy jó ideig káosz áll be

Viszont kiaknázhatja Magyarország, Lengyelország és Románia, hogy megkaparintson olyan tartományokat, amelyekről 1919 és 45 között volt >

Tovább

Babiš nyomul az elnökségért

A megosztó populista milliárdos, Andrej Babiš nyomul az elnökségért a választás tegnap kezdődött és ma záruló >

Tovább

Ha rosszul sül el a háború, Oroszország akár szét is eshet

A jelenlegi elnök az elnyomásra és a központosításra épített, azaz nem követte Gorbacsov demokratikus reformjait. De >

Tovább

A következő 10 évben az orosz állam megbukik

A világ legjelentősebb külpolitikai szakértőinek nagyjából a fele igen borúlátó Oroszország és Kína jövőjét illetően. Az >

Tovább

A lengyel minden vagy semmi

Legalábbis ez tét a Lengyel Jog és Igazságosság számára a Politico szerint. A nacionalista párt számára >

Tovább

Világban jelenleg 20 éve nem éltek olyan kevesen populista uralom alatt, mint napjainkban

Főként a brazil és amerikai választás eredményeként két év alatt 800 millióval csökkent a szám, de >

Tovább

Putyint a vádlottak padjára!

Gordon Brown elengedhetetlennek nevezte, hogy a háború után a vádlottak padjára ültessék Putyint és brancsát, ám >

Tovább

Globális vezetői válság

Henry Kissinger szerint a világgal az az egyik alapvető baj, hogy nemigen vannak igazi államférfiak, ezért >

Tovább

Oroszország elhúzódó háborúra ássa be magát

Minden jel arra utal, hogy Putyin és csapata hosszadalmas hadműveletre készül. Amint megfagy a talaj, az >

Tovább