2022. október 4. kedd
Ma Ferenc, Hajnalka névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

A Vatikán 166. sz. közleménye

Ma tették közé a Szentszék állásfoglalását. >

Tovább

A hűséges Hachiko története

Hachiko 1923 novemberében látta meg a napvilágot Japánban, Odate városában. Alig két hónapos volt, amikor >

Tovább

Amerika felfedezése annak köszönhető, hogy Kolumbusz nőtlen volt

Kolumbusz Kristóf kizárólag azért fedezhette fel Amerikát, mert nőtlen volt – jelenti kanadai tudósítónk. Tudniillik ha >

Tovább

Hogyan szaporodnak a rendőrök?

Dublinban elszabadult egy rendőrségi ló. Utóbb a termetes állatból előtört a párzási ösztön, és majdnem >

Tovább

A fasiszták zászlaja alatt

A fasiszták zászlaja alatt1 A filozófus bevásárolt és már majdnem hazaért a lakásába. Fényes nappal, Budapest szívében. >

Tovább

Okosabb vagy, mint egy ötödikes?

– Budapest melyik európai ország fővárosa? – így hangzott az amerikai iskolákban a harmadikos földrajz tananyagnak >

Tovább

Motivált zsírégetés

Végre egy szellemes hirdetés a reklámok sivárságában: >

Tovább

Úrvezetők Kínában

A felvételek gyűjteménye gyakorlatilag egyetlen sarkon készült. >

Tovább

Előkerült az egyik legijesztőbb felvétel a Japánt sújtó szökőárról

Néhány napja tűnt fel a videómegosztókon a döbbenetes amatőr felvétel. >

Tovább

Mosdók a világ minden tájáról

A leleményesség határtalan. >

Tovább

Balla László esete Tito marsallal

Balla László* mérnök, a szabadkai Műszaki Iskola igazgatója, neves sportoló, Szabadka város díszpolgára, az egykori Jugoszlávia >

Tovább

Távol Nigériától

Közel tíz éve, amikor először jártam Nigériában, ellenállhatatlanul magával ragadott a földrész gyönyörűsége. Megismerni egy másik, >

Tovább

Napi ajánló

A Gorbacsov-éra

A Gorbacsov-éra

Gorbacsov a XX. századi orosz-szovjet vezetők közül a leginkább elutasított. Megalapozatlanul őt teszik felelőssé a Szovjetunió felbomlásáért, pedig ez a folyamat már jóval főtitkárrá választása előtt megkezdődött. Ha nem ő jön, az akkor is nagy valószínűséggel bekövetkezett volna. Manapság, az Ukrajna elleni háború idején, amikor a birodalmi reminiszcenciák minden korábbinál erősebben törnek a felszínre, az orosz társadalom töredéke képes csak Gorbacsov történelmi teljesítményét elfogulatlanul megítélni. Alighanem még sokat kell várni arra, hogy utcát nevezzenek el róla Moszkvában. Pedig ha valaki, ő biztosan megérdemelné ezt. Sz. Bíró Zoltán (Élet és Irodalom):

Van, aki Gorbacsovot az orosz politika Hamletjének tartja, míg mások afféle modern kori Csackijt látnak benne, aki számos dolgot sokkal jobban tud a környezeténél, csak éppen az élet hétköznapi ügyei között nem tud eligazodni. A Gribojedov hősével vont párhuzam ugyan némiképp túlzó, mégsem teljesen alaptalan. Ráadásul a kor viszonyai között Gorbacsovnak nem is volt nehéz ezt a benyomást keltenie. Elég volt végignézni azon a Politikai Bizottságon, aminek 1980 őszén a tagja lett. Nemcsak feltűnő fiatalságával tűnt ki környezetéből – ekkor mindössze negyvenkilenc éves, miközben a PB-tagok többsége már jócskán túl van a hetvenen –, de intellektusával is. Az idős pártvezetők körében Gorbacsov kifejezetten tájékozott és művelt politikusnak számított. Az egyetemet ugyan még Sztálin halála előtt kezdte el, de politikussá válásában mégiscsak a hruscsovi olvadás évei voltak a meghatározók. És volt még egy korán megmutatkozó képessége: kiválóan tudott beszélni. Ezt a tulajdonságát nemcsak a hazai közönség vette gyorsan észre, de külföldi partnerei is.

Úgy tudni, hogy Jurij Andropov, aki tizenhat hónapon át irányította a Szovjetuniót, őt nézte ki utódjának. De a Politikai Bizottság többsége másképp döntött, és az utód a már megválasztásakor is súlyosan beteg Konsztantyin Csernyenko lett. Benne látták ugyanis azt a pártvezetőt, aki ugyanazt a nyugalmat – a változatlanság nyugalmát – tudja biztosítani, ami a késői Brezsnyev-éveket is jellemezte. Gorbacsovnak azonban nem kellett sokat várnia. Elődje tizenhárom hónappal azok után, hogy megválasztották az SZKP élére, meghalt, és ismét új vezetőre volt szükség. Gorbacsov ekkor már jóval esélyesebb volt, mint korábban, minthogy a folyamatosan betegeskedő Csernyenko rábízta a PB-ülések vezetését, és ő volt az, aki irányította a KB-titkárok munkáját. Megválasztásában nyilván az is közrejátszott, hogy senki nem szerette volna, ha pár éven belül újabb pártfőtitkárt kellene választani. 1982 novembere és 1985 márciusa között az ország három vezetőjét temették el, kínos lett volna folytatni e sort.

Gorbacsov azon pártvezetők közé tartozott, akik tisztában voltak azzal, hogy a Szovjetunió súlyos problémákkal küzd. A hetvenes évek közepétől még a hivatalos adatok tanúsága szerint is folyamatosan lassult a szovjet gazdaság növekedése, de a tényleges helyzet ennél is rosszabb volt.  Gorbacsov kezdetben – Andropovhoz hasonlóan – úgy látta, hogy a munkafegyelem helyreállításával, a gazdaságirányítás bizonyos elemeinek átalakításával a rendszer úrrá lehet a helyzeten, és a szovjet gazdaság gyorsuló ütemben újból növekedni kezd. Ennek jegyében született döntés az alkoholellenes kampány elindításáról, majd azoknak az állami átvevő irodáknak a felállításáról, amelyek a gyáraktól függetlenül végezték a kész termékek minőségellenőrzését („goszprijomka”). Ám egyik ötlet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Gorbacsov még Aganbegjan akadémikus ötletével is megpróbálkozott, és a költségvetés számottevő forrásokat csoportosított át a gépipar fejlesztésére. De ennek sem lett eredménye. Az „uszkorenyije”, vagyis a gyorsítás stratégiája éppúgy nem hozta lendületbe a szovjet gazdaságot, mint a többi próbálkozás. Mindezek eredményeképpen egyre világosabbá vált, hogy átfogó reformok nélkül nincs esély változásra, de hogy ezek a reformok mik is lennének, továbbra sem volt világos. Gorbacsov azt tudta, hogy a szovjet gazdaságot hatékonyabbá, racionálisabbá, versenyképesebbé kellene tenni, de azzal, hogy ehhez milyen lépések vezetnek el, sem ő, sem környezete nem volt tisztában. A célt ugyan látták, de az odavezető utat nem.

Időközben felmerült még egy gond. Gorbacsov hiába hajtott végre jelentős személyi változásokat a legfontosabb döntéshozó testületben, az SZKP KB Politikai Bizottságában, majd a Központi Bizottságban és a megyei első titkárok körében, a párt egésze reformellenes maradt. Ebben a helyzetben született meg a felismerés, hogy ha a párt többségét nem lehet kimozdítani konzervatív álláspontjából, akkor a pártot társadalmi ellenőrzés alá kell vonni. És Gorbacsov elkezdett a tanácsok (oroszul: a szovjetek) jelentőségéről beszélni. Ahhoz azonban, hogy ez ne maradjon pusztán retorika, fel kellett ébreszteni a társadalom aktivitását. Két eszközt is használtak: a demokratikus nyilvánosságot („glasznoszty”) és néhány új politikai intézményt, illetve választási eljárást. Az előbbi az 1986-as csernobili katasztrófát követően született meg, amikor a legfelsőbb pártvezetés végre belátta, hogy fontos közügyeket, kiváltképp olyanokat, amik sokakat érintenek közvetlenül, nem lehet titokban tartani. S nemcsak a paranoid titkolózásnak kell véget vetni, de annak a gyakorlatnak is, ami lehetetlenné tette, hogy fontos közéleti és politikai ügyekről nyilvános vita folyjék. A cenzúrát ugyan csak a „peresztrojka” hatodik évében törölték el, mégis már a Gorbacsov megválasztását követő év nyarától megindul a nyilvánosság felszabadítása, aminek az egyik legfontosabb területe a múlt „visszavétele” volt. Az emberek nemcsak jelenükről olvashattak egyre több helyen kritikus és önkritikus írásokat, és láthattak hasonló szellemű filmeket, de a múltról is.

A másik eszköz, amivel a fiatal pártfőtitkár és szövetségesi köre megpróbálta a társadalmi aktivitást föléleszteni – mások mellett –, a kötelező többes jelölés volt. Korábban a tanácsi választásokon általánosan bevett szokás volt, hogy egyetlen jelölt közül lehetett „választani”. Belátva ennek abszurditását bevezették, hogy kötelezően több jelöltet kell állítani mind a tanácsok, mind a párt tisztségviselőinek megválasztásakor. Gorbacsov azt is fontosnak tartotta, hogy a pártvezetők ne csak a párttagok, de ennél szélesebb közösség előtt is mérettessék meg magukat, ezért indulniuk kellett a tanácsi választásokon is. Ha pedig kudarcot vallottak, le kellett mondaniuk párttisztségükről. Ugyanez a logika – a párt társadalmi ellenőrzés alá vonásának logikája – érvényesült abban is, amikor Gorbacsov kezdeményezésére fölállították az évente kétszer ülésező új intézményt, a Szovjetunió Népképviselőinek Kongresszusát. Ide már nagyon sok párton kívüli került be.

Gorbacsov azt is tudta, hogy a sikeres reformpolitikához megfelelő külpolitikai környezetre van szüksége. Részben azért, hogy a belpolitikára koncentrálhasson – részben pedig azért, hogy a fegyverkezési verseny terhétől megszabadulva az ország erőforrásait más, többek között népjóléti feladatokra lehessen átirányítani. Ezért tartotta mindennél fontosabbnak, hogy hatévnyi szünet után újra szovjet–amerikai csúcstalálkozó jöjjön létre. 1985 őszétől nem lesz egyetlen olyan év sem, amikor Gorbacsov ne találkozna a mindenkori amerikai elnökkel. Ezeknek a találkozóknak meg is lett az eredményük. Ha nem is olyan gyorsan, mint ahogyan azt a szovjet pártfőtitkár szerette volna, de mind a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták leszereléséről (1987. december), mind a stratégiai támadófegyverek csökkentéséről (1991. július) sikerült végül megállapodni. Gorbacsov a német egyesítés elé sem állított akadályokat, ahogy azt is elfogadta, hogy a köztes Európa országai, a Szovjetunió egykori csatlósai más jövőt képzeljenek el maguknak, mint ahogy azt Moszkvában gondolták. A szovjet pártvezető már röviddel beiktatása után jelezte a többnyire élemedett korú kollégáinak, hogy ne számítsanak szovjet katonai beavatkozásra, ha országukban problémák merülnének föl. 1988 márciusában, a jugoszláviai útja során ezt írásba is foglalta és nyilvánossá tette a jugoszláv testvérpárttal közösen kiadott „dubrovniki nyilatkozatban”. Gorbacsov már 1986 végén a Politikai Bizottság elé vitte az afganisztáni kivonulás ügyét, amit aztán 1989 elejére végre is hajtott. A kivonulás fontos előfeltétele volt annak, hogy elkezdődhessen a szovjet–kínai viszony rendezése. Ennek érdekében néhány hónappal az afganisztáni kivonulás után Pekingbe látogatott, és tárgyalt Teng Hsziao-pinggel.

Az etnikai konfliktusok súlyát azonban nem ismerte fel időben. A Hegyi-Karabah miatt kialakult örmény–azeri konfliktusban hosszasan kivárt, nem mert érdemi döntést hozni. Nem merte a vitatott, örmény többségű terület felügyeletét Jerevánnak átadni, félve attól, hogy ezzel a döntésével láncreakciót indítana el. Jobbnak látta, ha minden változatlan marad. Ezzel azonban nem oldott meg semmit. Helyette jött előbb a szumgaiti, majd a bakui örményellenes véres pogrom: határozatlansága és a helyi hatóságok tétlensége miatt mindkét helyen napokon át tombolhatott az erőszak. És amikor már egyre több helyen nyíltan követelték a helyi kommunista vezetés távozását, elfogadta, hogy a különleges belügyi erők vagy a katonák erőszakkal tegyenek rendet. Ez történt 1989 áprilisában Tbilisziben, 1991 januárjában Vilniusban és Rigában. Nem véletlen, hogy ezeken a helyeken máig erősen kritikus a megítélése. De az orosz társadalom sincs ezzel másképp, holott ellenük nem tett semmi rosszat. Mégis Gorbacsov a XX. századi orosz-szovjet vezetők közül a leginkább elutasított. Megalapozatlanul őt teszik felelőssé a Szovjetunió felbomlásáért, pedig ez a folyamat már jóval főtitkárrá választása előtt megkezdődött. Ha nem ő jön, az akkor is nagy valószínűséggel bekövetkezett volna. Manapság, az Ukrajna elleni háború idején, amikor a birodalmi reminiszcenciák minden korábbinál erősebben törnek a felszínre, az orosz társadalom töredéke képes csak Gorbacsov történelmi teljesítményét elfogulatlanul megítélni. Alighanem még sokat kell várni arra, hogy utcát nevezzenek el róla Moszkvában. Pedig ha valaki, ő biztosan megérdemelné ezt.

 

2022. szeptember 10.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A moszkvai atomfenyegetésről

Mindebből pedig az következik, hogy az igazi veszély nem az orosz erő, hanem az orosz gyengeség, >

Tovább

Putyin már a végjáték felé botorkál Ukrajnában

A Washington Post kommentárja azt ajánlja a Nyugatnak, hogy készüljön, mert Putyin már a végjáték felé >

Tovább

Putyin a mozgósítást is elszúrta

Hiszen megszegte azt az egyezséget, hogy a társadalom távol tartja magát a politikától, cserében viszont az >

Tovább

A Kreml maffiavilágában a gyengeség végzetes

Putyin számára öngyilkosságot jelentene, ha megnyomná az atomrakéta indítógombját. Csak abban reménykedhet, hogy meggyengül az európai >

Tovább

Putyin józan őrülete

Azaz, ha a sarokba szorul, megkétszerezi a tétet. Ez akár az egész világot romlásba taszíthatja, hiszen >

Tovább

Meloni nem fog a tűzzel játszani

Már az feltűnő, miként indokolta, hogy pártja EP-képviselői a napokban nem szavazták meg az EP-ben, hogy >

Tovább

Putyin kétségbeesett húzása

Az ukránok már ott tartanak, hogy a Donyecki-medencéből is kiűzik az oroszokat, pedig annak a résznek >

Tovább

Meloni: nem a demokráciára, hanem a baloldalra jelent veszélyt

Úgy értékelte: a baloldal igyekszik befeketíteni pártját azzal a jelszóval, hogy az Olaszország Fivérei veszélyezteti a >

Tovább

Jönnek fel Európában a jobboldali-populisták

Ezt fejti ki szokásos keddi kommentárjában Paul Lendvai. Mert ki gondolta volna pl. hogy a földrész >

Tovább

Amire szüksége van Ukrajnának

Paul Krugman elolvasta jó pár korábbi háború gazdasági veszteséglistáját, így azt kérdezi szokásos kommentárjában: már az >

Tovább

Hatalmas erkölcsi különbség

A Kijevben szerzett személyes benyomások alapján a Washington Post legendás elemzője, Fareed Zakaria most már érti, >

Tovább

A Putyin-párti jobboldal világképe romokban

Putyin bajba került Ukrajnában, de ugyanez a helyzet mindazokkal, akik idáig jobbról védték nyugaton. Az orosz >

Tovább