Ma György, Fidél, Debóra névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
A vendégmarasztaló Fiume
Búcsúzunk Abbáziától, a tengertől, indulunk Zágrábba, hazautazás előtt két napot terveztünk maradni a horvát fővárosban, de Neptunusz és többi istenség másképpen gondolta. Erdélyi Riport:
Rijeka – lánykori nevén Fiume – Horvátország legnagyobb kikötője, harmadik legnépesebb városa Zágráb és Split után. Magyar emlékek, teraszok, paloták és kalandok kötődnek hozzá. Agglomerációjához tartozik Kostrena település, ami a szocreál építmények ellenére megőrizte festőiségét. Furcsa mód, a fiumei látványosságok közé keveredett egy autószerelő műhely is. Simon Judit horvátországi sorozatának harmadik és egyben befejező része.
A horvátok kedves emberek, mindig mosolyognak, szépen beszélnek, nem ingerültek, ha információt kell adni – állapítjuk meg. Amikor külföldön járok, szeretem legalább a köszöntés megtanulni az adott ország nyelvén, és örömmel üdvözlök mindenkit az anyanyelvén. Fiumében, pardon Rijekában aztán jól meglepődtem. Bemegyek egy üzletbe, és mosolyogva köszönök: dobre. Várom, hogy az eladónő visszaköszönjön. Semmi. Tovább beszélget az ismerősével. Dobre – ismétlem meg. A hölgy összevonja a szemöldökét, és rám rivall horvát nyelven. Elmosolyodok, és angolul mondom: sajnálom, csak köszönni tudok az ön nyelvén. Gondolom, most mond egy csúnyát, de nem. Széles mosolyra húzódik a szája, és rossz angolsággal kér elnézést, hogy nem figyelt, mit óhajtok. Mondom, mit szeretnék, nála nincs, de menjek a szemközti üzletben, ott biztos találok. A mindenit, gondolom, de furcsa teremtés. Benyitok a következő üzletbe, köszönök horvát nyelven, a két eladónő rám se hederít. Megismétlem a köszönést, ismét összevont szemöldökök, ezúttal dupla kiadásban és egyhangú letolás, a hangsúlyból ítélve, azt mondhatják, várjak, mit türelmetlenkedem. Az angol szavak hallatán, mintegy varázsszóra változnak tündérekké a mostohák, és egymásra licitálva hozzák, amit a kértem, mutatnak hasonló termékeket. Távozóban, megkérdem, amikor a nyelvükön köszöntem, miért voltak elutasítók. „Azt hittük, idevalósi” – veti oda a fiatalabbik nevetve. Megtanultam a leckét: Horvátországban nem kell horvátul beszélni.
A címerben sasok, a valóságban sirályok
Fiume – nevezzük így – noha Horvátország harmadik legnagyobb városának hivatalos neve Rijeka. Nem olyan régen viseli ez az osztrák, olasz, magyar emlékeket hordozó város ezt a nevet, de a fiatalok, akik nem a történelmet járnak tanulmányozni külföldre, már nem Fiumeként emlegetik. A fiatal pár, akik azért léptek az asztalunkhoz Kostrenába, hogy megkérdezzék, milyen látnivalók vannak, meglepődtek, hogy Fiume és Abbázia szépségeit ecseteltük, ők a magyarországi vidéki városból Rijekát illetve Opátját jöttek megnézni. Így múlik a világ dicsősége, mondhatnám, de nem mondom.
Fiume a történelem során tartozott Magyarországhoz, Olaszországhoz, volt szabad város, rövid ideig városállam, nyögött a náci megszállás alatt, része volt a titói Jugoszláviának, 1992-től Horvátország legnagyobb kikötője és hajógyártási központja. Szabad státusú városként tartozott a magyar koronához, és az ismertetők szerint, akkor élte fénykorát. Megépült a kikötő, a vasút, gombaként nőttek ki a földből a paloták, villák és bérházak.
Fejlődött a kereskedelem, az ipar, a kultúra és mai szóhasználattal, a turizmus. A mai Fiumei Nemzeti Színház épületében 1885-ben nyitották meg a több nyelven működő színházat, és 1891-ben adták át a Continental szállodát, ami talán nem véletlenül hasonlít a kolozsvári New York – későbbi nevén Continentalra.
A 20. században a várost ide-oda tologatták, hol szabad város, hol Olaszország része, hol a Szerb–Horvát–Szlovén királysághoz tartozott. A második világháború után Jugoszlávia legnagyobb kikötője, a délszláv háború után pedig Horvátországé.
Fiuménak saját zászlója és címere is volt/van. Kék alapon fekete körvonallal szerepel a mai címer. Erről a város vezetősége 1998-ban döntött. A történelmi zászló színe 1848 és 1947 között a karmazsinvörös–arany–kobaltkék volt. Első címerét 1659-ben I. Lipóttól kapta a város. A címerben a kétfejű fekete sasnak arany a csőre és a lába, vörös nyelve. A bal lábával tartja a korsót, amiből víz folyik. A sas fölött korábban a Habsburg címer volt. A címer alsó részén az INDEFICIENTER (kiszáradhatatlan) szó állt. Manapság már sem a felirat, sem a korona nem szerepel rajta.
Fiume városának saját dala is van, amelyet Damir Badurina szerzett.
A sasokat a várostorony őrzi, ez egyik látványosság és a turisták találkozóhelye.
Viccesnek találom a sasokat, azért is, mert Fiume is a sirályok birodalma. Lakomázhatnak a tengerben, kijönnek a partra szárítkozni, körberöpködik a várost, néha szerencsét pottyantanak a sétálókra.
Emlékezés Oszkárra
Szokásunkhoz híven nem keressük a történelmi emlékeket, sem a látványosságokat. Csavargunk az eklektikus városban, ahol latin keveredik a szlávval, ahol mindenki legalább két nyelvet beszél anyanyelvén kívül, és amelynek szerintünk a legszebb része a kikötő. Innen indulva eljutni a Korzóra, amit most is így hívnak, és amely a város történelmi központja. A Városi Múzeum Habsburg József főherceg egyik palotájában működik. A várba nem mászunk fel, de megcsodálunk egy mediterrán épületet, amiről kiderül, hogy az olasz gimnázium. A korzón teraszok sorakoznak, ahol a világ minden tájáról érkezett turisták hűsölnek.
A pompás paloták között egy-egy szocreál sokemeletes monstrum, jugoszláv építészet, nem sokban tér el a volt szocialista tömb többi országában épültektől. Kevés az elhagyott épület, de ami van, az nincs karbantartva. Egyik szép épület félig leszakadt, megfakult felirata jelzi, hogy egykoron ebben működött az Opera mozi. A korzózók betérhettek valamikor.
Minket újra és újra a kikötő vonz, talán a tenger, talán a hajók miatt nem tudunk elszakadni a látványtól. A sétányon beülünk egy teraszra, ahol az épület falán egy emléktáblára leszek figyelmes. Persze, hogy magyarul is írja rajta, hogy ebben az épületben a magyar királyi közjegyző irodája, és a Charmand Oszkár névre hallgató úriember szerkesztette és adta ki a közjegyzőség első folyóiratát.
Még egy pillantást vetünk a vízre, a hajókra és indulunk vissza Abbáziába, és még nem tudjuk, hogy a sors vagy technika keze visszairányít minket ebbe a gyönyörű, nyüzsgő városba.
Isti maradni akar
Búcsúzunk Abbáziától, a tengertől, indulunk Zágrábba, hazautazás előtt két napot terveztünk maradni a horvát fővárosban, de Neptunusz és többi istenség másképpen gondolta. Az autópályán Isti, született Ford Focus úgy döntött, nem megy tovább. Még lekúszott a sztrádáról Fiume után, éppen a semmi közepén, ahol, mint a mesékben az erdő közepén a kis ház, egy automata autómosó és két kedves kiszolgáló lánnyal működő büfébódé áll. A lányokkal, pontosabban egyikük udvarlójával van szerencsénk, telefonál a szerviznek, jön a tréler és irány az első szerelőműhely, ahol vagy meggyógyítják Istit, vagy nem. Utóbbi jött be. A luxusműhely tulaja közölte, javítható, de időbe és sok pénzbe kerül. Kiderült, hogy kisebb vagyont kellene otthagyni, és tíz napunk sem volt még ott maradni, bármennyire is megszerettük Fiumét és Abbáziát.
Barátom itthoni barátai másnap este érkeznek, hogy hazahozzanak minket, meg Ford urat, és harmadnap indulnánk Váradra. Ez azt jelenti, nekünk kettőt, nekik egyet aludniuk kell Fiuméban, elindulunk hát szálláskeresőbe. A taxisofőr szállodáról szállodára visz, mindenhová bejön velünk, kedves és szolgálatkész. A recepciókon telefonálnak további szállodákba, de éppen hosszú hétvége van, Nagyboldogasszony Horvátországban is szabadnap. Kénytelen kelletlen beleegyezünk, hogy elmenjünk Kostrena településre, amely már Fiume agglomerációja, a taxis azt mondja, fél-háromnegyed órás sétával beérünk a városközpontba. A barátom alig tudja visszafojtani a nevetését, hogy ezt éppen nekem magyarázza a derék férfiú, aki nem vagyok a távgyaloglás bajnoka.
Mesés út vezet a motelhez a hegyek között. Közben vezetőnk elmondja: az utat szegélyező villákban a gazdagok laknak, a házak terasza a tengerre nyílik, számos tulajdonosnak magánstrandja van az udvar végén, sokuknak jachtja is. Igaz, zömükben külföldiek, errefelé mégiscsak olcsóbbak az ingatlanok, kisebbek az adók, mint a francia vagy olasz Riviérán.
Fűszerezett szocreál
A motel recepcióján a fiatalember elmagyarázza: a lakóépületek a parkban vannak, megtaláljuk, nem kell, hogy kijöjjön megmutatni. A motel gyakorlatilag egy szocreál tömbházegyüttes, az is a csúnyábbik fajtából. A szobák és a fürdőszoba azonban tiszta és kényelmes, ráadásul az erkélyünkről a tenger és a hegyek találkozását látni. Szóval jobb, mint első látásra tűnt.
Kostrena a Tengermelléken, a Martinščica-öböl és a Bakari-öböl határolta területen a Kostrena-félszigeten fekszik. A félsziget mintegy tíz kilométer hosszan nyúlik, partjai enyhén lejtenek a tenger felé. Legmagasabb pontja 280 méter, legalacsonyabb a tengerszint.
Itt szó szerint a hegyről mennek le a tengerre, már aki megjárja a közel száz lépcsőfokot. A barátom lemegy sétálni a tengerpartra, majd meséli: strandok, bárok, buli amerre csak a szem ellát. Itt mindenki viszi a plédjét és az uzsonnáját a szabad strandokra, étterme csak a motelnek van, ami reggel és este üzemel. A kaja és a kiszolgálás viszont kifogástalan. A bulit mi is megtapasztaljuk, a víz elhozza a túloldalról a basszusok és dobok dübörgését. Légkondi nincs, a zaj és a meleg közül az utóbbit választjuk.
A park mágikus, babér és egyéb fűszerbokrok szépen gondozva. Megtudjuk, ezek itt dísznövények, nem szabad szakítani belőlük. Próbáljuk magyarázni, hogy ezt mi ételekbe tesszük, nem a szépségükért tartjuk, bár látványnak sem utolsó, de nincs akinek. Dísznövény és kész, ne nyúljunk hozzá. Persze, letépünk pár apró ágat, már csak mutatóba is háziasszony barátnőknek.
Még egy nap Fiumében. A kikötőben újabb magyar emlékre lelünk: vasból készült méteres cölöp, valamikor ehhez kötötték ki a hajókat.
Elköszönünk a sirályoktól, a hajóktól, az Adriától, mert reggel indulás haza. Elől mi, hátul a tréleren Isti. Néha megnézzük, rámosolygunk, nehogy úgy döntsön, hogy visszafordul.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >