2019. szeptember 16. hétfő
Ma Edit, Ciprián névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Napi ajánló

Mivé lett a munkások ünnepe

„Tessék elolvasni Tolnai Ottó szabadversét, A hippy a május elsejei felvonulásont, 1968-ból.” Konok Péter (Kettős Mérce):

Május elseje eredetileg a II. Internacionálé 1889-es döntése értelmében a nyolcórás munkanapért folytatott világméretű küzdelem összehangolt, nemzetközi aktusa volt, amelyre az apropót az 1886-os amerikai események: a május elsejei nagy sztrájk, majd az azt követő megtorlások adták. A hangsúly már első ízben, 1890-ben is a nemzetköziségen és a munkások szolidaritásán volt, és a munkásmozgalomban jelentkező szektásság, az anarchizmus és a marxi szocializmus közötti viták meghaladásán. Ma ez a hangsúly már kevésbé érthető, hiszen jószerével nincs munkásmozgalom, a proletariátus, illetve a társadalmi osztályok puszta létét is tagadják az uralkodó, mainstream ideológiák.

Mindenesetre az, ami később a „munka ünnepe” lett, kezdetekben éppen a munka elleni demonstráció volt, az elidegenedett kapitalista bérmunka tagadása, vagyis a munkások ünnepe. Hiszen mi más lehetne a munkások legnagyobb ünnepe, mint az elidegenedett termelés, a „nem-élet” tagadása? Ez persze elegyedett –az akkor még igencsak létező, büszke osztálytudat kifejeződéseként – a munka dicsőítésével is. Paradox? Kétségkívül az, mint ahogy maga a proletariátus is az, ahogy folytonosan újratermeli saját kizsákmányolásának világát. A proletariátus – a termelők kizsákmányolt osztálya – éppen ebben a két dologban, a termelésben és a kizsákmányoltságban találta meg identitását. Ezek voltak a proletár osztály(ön)tudat központi elemei, és bár a munka kapitalista formájában éppen a kizsákmányolás alapja, de mégis ennek a harcos identitásnak a pozitív pólusát jelentette. A (bér)munka elleni küzdelemben éppen e munka vált az osztályközösség szimbólumává. És ebben a munkásmozgalom lényegében összes irányzata egyetértett.

Ez az idilli összhang azonban nem tarthatott sokáig. Az új Internacionálén belül ismét fellángoltak a régi viták, és a munkásmozgalmon belüli szakadást nem lehetett egy-egy szimbolikus gesztussal orvosolni. Az eltérő koncepciók eltérő ünnepekhez vezettek.

A szociáldemokrata pártok, illetve az ilyen irányultságú szakszervezetek, egyletek stb. számára az efféle seregszemlék inkább annak kifejezései voltak, hogy egyre növekvő politikai erőt jelentenek, amellyel az államnak is számolnia kell. Ahogy ez a folyamat előre haladt, az egykori célok mindinkább eszközökké, majd kulisszákká váltak – egy olyan földi mennyország előképeivé, amelynek beköszöntét a szociáldemokrácia valahová a „jó sokára” és a „majd egyszer” közé helyezte. „A mozgalom minden, a végcél semmi” – írta Eduard Bernstein, aki az összes szociáldemokrata ideológus és vezető közül a legreálisabban szemlélte saját mozgalmát.

Az anarchisták viszont már a tizenkilencedik század végén úgy tekintették a május elsejei nemzetközi megmozdulásokat, mint az azonnali forradalom lehetőséget. Leginkább ők őrizték meg a munkásünnep, a nemzetközi proletárharc napjának eredeti hagyományait: azt a spontán karneváljelleget, amely nem tűrt központi irányítást, hiszen éppen egy abszurd centralizáció, a tőke logikája ellen emelte fel zászlaját.

A május elsejei ünnepségek az anarchisták számára nem csupán propagandalehetőséget teremtettek, de azt is demonstrálták (kicsit önmagukat bíztatva és vigasztalva), hogy az anarchizmus lobogója még mindig jelen van, és alternatívát jelenthet az etatista szocializmussal szemben.

Másrészt viszont ezeken a felvonulásokon és demonstrációkon óhatatlanul kialakult valamiféle akcióegység a tüntetők között, különösen (de nem kizárólag) ott, ahol a felvonulásokat a hatóságok rossz szemmel nézték, vagy egyenesen betiltották, hiszen a nagybetűs és igencsak kézzelfogható Ellenséget, a karhatalmat nemigen érdekelte, hogy vörös, fekete, netán vörös-fekete-e a zászlók színe. Május elseje tehát a huszadik század folyamán a nyugati országokban valamilyen szinten mindig megőrizte általános proletárjellegét, a termelők dacos büszkeségét a rajtuk élősködő kapitalistákkal szemben, még akkor is, mikor már jórészt a hivatalos szociáldemokrata és kommunista pártok, szakszervezetek és hasonló politikai aktorok seregszemléjévé vált.

Mindez némileg másként alakult a „létező szocializmusban”, vagyis abban az államkapitalista rendszerben, amely magát a munkásmozgalom folytatójának, eredményének és betetőzőjének állította be. Kizsákmányolásról itt persze hivatalosan szó sem lehetett; a kizsákmányolás (és összes velejárója, így az elidegenedés, az osztályok léte, következésképpen az aktuális osztályharc) valami olyasmi volt, ami csak a múltban, vagy „a kapitalista világban” volt tetten érhető – az osztályharc kettős, skizofrén szimbolizmusából a munka apoteózisa maradt csak meg, hogy újfajta, ha lehet, még tudathasadásos módon a munkások „saját” ketreceiket ünnepeljék. A hatalmi propaganda és a prózai valóság közötti törésvonalban menetelve a „szocialista” állam polgárai sörrel, virslivel, lufival és üres lózungokkal tisztelegtek az előtt, hogy az államkapitalizmusban elvesztették minden korábbi jelentőségüket, és ezzel jelentésüket is. Az emancipatív, alapvetően felszabadító jellegű mozgalmak önjelölt örököseként a „szocialista” állam saját szabadsághiányukat ünnepeltette a munkásokkal, akik ezt – igen helyesen – úgy élték meg, hogy egy napra legalább felszabadulnak a bérmunka valósága alól, és fesztiválhangulatot teremtenek. A hivatalos felvonulások, a vezetők obligát integetése, a „köszöntjük a Vörös Október Ruhagyár dolgozóit!” fémes recsegése után, a Városligetben, a Tabánban, a falusi főtereken országszerte önfeledt proletár majális bontakozott ki – még ha ennek hangulatát is erősen meghatározta a rendpártiság és konformizmus. Utóbbihoz tessék elolvasni Tolnai Ottó szabadversét, A hippy a május elsejei felvonulásont, 1968-ból (Új Symposion, 37-38. szám. http://exsymposion.hu/data/pdf_issue/1968_37-38.pdf)

A lényeg azonban a munka temetése volt (jala-diha-diha-dom!). Ahogy egy indiai szituacionista-kommunista csoport írta a spontán osztálytudatú, lappangó proletariátus ünnepeiről: „Tulajdonképpen bármit megünnepelnek, bármiről megemlékeznek, bármiről elmeditálnak, bármit elsiratnak, ha az azt jelenti, hogy nem kell dolgozniuk.

Jézus feltámadását, Mohamed Medinába érkezését, Gandhi rokkáját, Mao bevonulását Pekingbe, a Munka Ünnepét, a győztes győzelmét vagy a vesztes vereségét – bármi megfelel. Semmi sem utálatos eléggé, hogy ne imádkozzanak hozzá – csak dolgozni ne kelljen!” (Kamunist Kranti: Ballada a munka ellen )

Nincs ez másként ma sem. A hivatalos szociáldemokrata pártokban immár alig lehet fellelni a baloldaliság utolsó, kósza molekuláit. A hivatalos kommunista pártok szerencsésen eltűntek a történelem süllyesztőjében. A baloldali radikalizmus ugyan új kihívásokkal szembesül, és a mai anarchizmus is sokban különbözik múlt századi elődeitől (nem utolsósorban azért, mert összehasonlíthatatlanul gyengébb), ám május elseje továbbra is egyként szimbólum, propagandalehetőség, és a direkt akció ígérete. London, Párizs, Berlin vagy éppen Prága utcáin együtt vonulnak az anarchisták, a különféle antiglobalizációs csoportok, a kommunisták, vagy az új „elégedetlenek” különféle, önmagukban is végtelenül heterogén mozgalmai.

És bár céljaik és módszereik különböznek, mégis ezen az egy napon valamiféle, jóllehet csalóka egységbe tömöríti őket a nemzetközi proletárszolidaritás eszméje. Hiszen ma is léteznek proletárok, még ha nem is ismernek a régi módon önmagukra sem a munkában, sem a kizsákmányoltságban. Az alapvető érdekek és az alapvető ellentmondások ma is ugyanazok, mint egy évszázaddal korábban. A történelem új kérdéseket felvetett ugyan, de választ még a régi kérdésekre sem adott.

Május elsején – még ha nem is veszünk tudomást róla – nem a munkát ünnepeljük, hanem az antikapitalista ellenállást, amely mindaddig létezni fog, és léteznie is kell, amíg a világot a kapitalizmus abszurd rendszere uralja. Sok réteg rakódott az elmúlt bő egy évszázadban erre a napra; az ünnepet megszüntetni valahogy mégsem lehetett. Sem betiltani, sem menetelésbe, vagy éppen Korda Györgybe, lufivárakba, konzumálásba, jelentéktelenségbe és jelentéstelenségbe fojtani.

Május elseje egy jobb, szabadabb, kizsákmányolástól mentes világ lehetőségét, vagy legalábbis reményét hordozz magában. Szimbólum, de több mint szimbólum. Ha nem is szabadnak, de a szabadság vágyának kifejeződése. Talán az utolsó valódi proletárünnep. Hogy aktuálisan fejezzem be: még akkor is az marad, ha a „munkaalapú társadalom” dölyfös új urai leaszfaltozzák a komplett Városligetet.

2016. május 1.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Trump aláássa a gazdasági és politikai szabadságot

Félő, hogy fenyegetések és a kirohanások hatására más ágazatokban is gyökeret ver a félelem. A Facebook >

Tovább

Félő, hogy Orbán Johnson kedvéért vétózni fog

Brüsszeli illetékesek, akik nagymértékben pártolják a halasztást, bizalmasan elismerik, hogy nemigen tudnak mit tenni, ha a >

Tovább

Tort ülnek a nacionalisták a Balkánon

A Grazi Egyetem Délkelet-Európa Tanszékének vezetője úgy véli, hogy Trócsányi jelölése azt mutatja: von der Leyen >

Tovább

Az EU Orbán alá tolja az illiberális szervezkedést

Nincs komoly esély arra, hogy Orbán embere a ciklus végére elérje, hogy ezeket a balkáni országokat >

Tovább

Az USA a SZER-rel megdorgálja Orbánt

Magyar részről hivatalosan még nem nyilatkoztak az elképzelésről, de úgy tudni, hogy Cornstein budapesti nagykövet próbált >

Tovább

Washingtonnak meg kell szólalnia

A világ most fordulóponthoz érkezett és az USÁ-nak ismét el kell döntenie, hogy felemeli-e hangját, továbbá >

Tovább

Futás a halottak között

Bizony szükség van a testmozgásra, ezért az ötletes elképzelést nincs okunk kritizálni. Inspiráló és lélekemelő, az >

Tovább

NYT: A SZER májusban újrakezdi

A budapesti amerikai nagykövet igyekezett bagatellizálni a döntést, hogy újra Magyarországra települ a rádió. Illetékesek szerint >

Tovább

Fischer: Magyarországon sosem lesz demokrácia

Magyarország mindig is feudális állam volt, a liberalizmus nem tudott gyökeret verni. A hatalmat például úgy >

Tovább

Putyin rémálma: a szavazóurna

Moszkva úgy döntött, már semmi értelme megőrizni még az irányított demokrácia látszatát sem. Ezért a keményebb >

Tovább

Pesti srácok Hongkongban

Nem az orbáni Magyarországról, hanem a pesti 56-ról volt megint szó a héten a nemzetközi hírtelevíziókban. >

Tovább

Az orosz kémbank betört Európába

A Al-Jazeera televízió szerint kémtevékenységet folytat a Nemzetközi Beruházási Bank, amely Magyarországon keresztül igyekszik betörni Európába. >

Tovább