Ma Márk, Ányos névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Igazunk van-e?
„Arra kell felfigyelni, ha valaki a minden eszközzel folytatott harc elsődlegességét hangsúlyozza (lásd még: Mein Kampf).“ Babarczy Eszter (Magyar Narancs):
Reinhardt Koselleck, a jeles német konzervatív eszmetörténész Kritika és krízis című művében elemezte – a vesztes Németország és a győztes USA kulturális ütközésének friss kontextusában – a felvilágosult kritikai racionalitás érzéketlenségét a politikai válságok iránt. Dolgozata lényegében vádirat a győztes angolszász liberalizmussal szemben – és áttételesen a nürnbergi perrel szemben is –, és ennyiben az egész mai európai identitásunk alapkövét feszegeti.
Koselleck azt veti a felvilágosodás – és tulajdonképpen (bár nem nyíltan) a győzők – szemére, hogy nem elégedtek meg a politikai rendezéssel, hanem be kívánták bizonyítani, hogy igazuk volt. A szövetségesek nem pusztán győztek, hanem a morális igazságot, a szekularizált isteni akaratot érvényesítették. Ez az állítás ma is az univerzalista liberalizmus morális tétele és premisszája. Az ára azonban nagy: a folyamatos képmutatás és a hitelesség ezzel együtt járó eróziója. A menekültek körül folyó magyar (és nemzetközi) vitában, amelyben a felvilágosodás pártján állók fordulnak szembe a toleranciát védőkkel (tehát az általában minden muszlimot Európán kívül tartani vágyók a multikulturalizmus elfogadását szorgalmazókkal), tulajdonképpen kétféle fundamentalizmus áll egymással szemben.
Amikor mostanában a menekültekről (és egyéb migránsokról) vitatkozunk, nem árt felidéznünk Koselleck figyelmeztetését, hogy a moralizáló liberalizmus könnyen válik képmutatássá. Az a liberális, aki a határok lezárását sürgeti, de nem mondja meg, melyik határon ki lőjön kinek a parancsára, éppúgy képmutató, mint az a liberális, aki szerint rasszizmus a migránsoknak Európa-kompatibilitási tanfolyamot tartani.
Nem vonom kétségbe, hogy a liberalizmusnak – változatairól majd később beszélek – van egy alapvető és érvényes morális igénye, amely univerzalisztikus. Számomra kérdéses azonban, hogy szükségük van-e a liberalizmus vagy a felvilágosodás híveinek arra, hogy újra és újra visszanyúljanak az alapkőhöz, a náci Németország eszméihez és az eszmék vereségéhez. Az alapkő ugyanis nem makulátlan, amennyiben a Szovjetunió szerepét és a szövetségesek által is elkövetett háborús bűnöket mindig kénytelenek vagyunk lefaragni belőle, nem beszélve a nagyon pragmatikusan lefolytatott nácitlanításról és a szovjet megszállók viselt dolgairól. Ha ez a történelmi év – 1945 – mondja meg nekünk, mi a jó és mi a rossz, és hogyan tehetünk köztük különbséget, könnyen kosellecki mocsárba tévedhetünk.
A háború utáni rend mellett azonban a „nemnácizmusnál” sokkal pragmatikusabb – s egyébként a konzervativizmussal alapvetően közös – érvek szólnak. A liberális keretek háború utáni európai típusai ugyanis remekül működnek a legkülönfélébb nemzeti változataikban és a világrend fontos részeként is. Nem pusztán arról van szó, hogy Európa azért jó, mert nem náci – Európa azért sikeres, mert nem náci. A harc és a nulla összegű játszmák elsőbbségét hirdető nácizmus (és az ebben rokon bolsevizmus) helyére a pragmatikus, kooperativitásra ösztönző jogállamot helyezte.
A „nemnácizmus” nem kínál megfelelő sormutatót a migrációs válság kezeléséhez. Nem náci attól valaki, hogy tart az iszlámtól, de attól sem példaszerű liberális demokrata, ha nem tart tőle. Az sem a liberális értékek megtestesítője, aki egy-két napig elhallgatja, hogy menedékkérők zaklatták a nőket a kölni pályaudvaron, de az sem, aki az incidens nyomán szigorítani kíván a kiutasítási szabályokon. Mindketten ütköző európai liberális értékek között keresnek nagyon is európai módon egy legkevésbé rossz megoldást (ami mindig az indulatok féken tartását is magában foglalja) egy nehéz helyzetben.
Az én értelmezésemben európainak lenni bonyolult és hosszadalmas, önkorlátozást kívánó folyamat, mert az adott helyzetben legkevésbé kellemetlen megoldás megtalálása egyezkedést, alkalmazkodást, önkorrekciót igényel. Az európai alapkő igazi örökösei azok a politikusok, akik rugalmasan hozzáigazítják a helyzethez az ösztönzőket, egyszerre sok ponton finomítanak a menedékkérőket kezelő rendszeren és az európai külpolitikán is abban a reményben, hogy lassan, fáradságosan kialakítható az a megoldás, ahol nem lőnek le menedékkérőket semmilyen határon senki parancsára, viszont kiutasítanak mindenkit, aki nem képes a kooperativitás európai normái szerint élni.
Mint az előző írásban jeleztem, a civilitas – az indulatok és a gyakorlatban érvényesítendő viselkedés elválasztása, magyarán az indulatok háttérbe szorítása – az európai kultúra egyik legfontosabb vonása, az egyetlen garancia, amely Isten és természetjog nélkül, az emberi együttélés természetéből levezethetően képes tartalmat adni az igazságosság igényének. A jogrend semlegessége tulajdonképpen ennek az együttélési normának a kifejeződése. Bár az orbánizmus Carl Schmitt bűvöletében élő hívei (vagy akár maga Koselleck) kétségbe vonják, hogy léteznék ilyesfajta önkorlátozás vagy stabil politikai rendszert lehet rá építeni, a történelem mást mutat. A történelem azt mutatja, hogy az européer társadalmak nagyon jól működnek a jog kultúrájában, és a problémák jelenleg a határokon – vagyis a nemzetközi jog nem kellően kodifikált területein, illetve a nem européer jellegű társadalmakban – keletkeznek.
Ha az imént azt állítottam, hogy nem kellene a liberálisoknak mindig visszaszaladgálniuk a háborúhoz és a nürnbergi perhez, azzal nem azt akartam mondani, hogy ennek nem volt jelentősége. Ellenkezőleg: a konkrét történelmi eseménynél sokkal tágabb, általánosabb jelentősége volt. Egy olyan kultúrát írt elő és valósított meg, amely nem a közvetlen (a jog kiiktatásával végzett) harcot tekinti az emberi viselkedés mintájának.
Nem kell lenácizni a liberalizmus minden ellenfelét – arra kell felfigyelni, ha valaki a minden eszközzel folytatott harc elsődlegességét hangsúlyozza (lásd még: Mein Kampf). Az az általánosabb norma, amelyet a háború utáni rendezésből levezethetünk, a kooperatív megoldásokra való törekvés. Nem kell Lengyelországot lerohanni, hogy legyen elég Lebensraumja a német nemzetnek. Nem kell legyilkolni a magyar zsidóságot, hogy a kifosztásukkal „oldjuk meg” a magyar gazdaságfejlődés egyenetlenségeit vagy éppen a katasztrofális budapesti lakáshelyzetet. Nem kell internálni a burzsoáziát sem, ugyanezen az alapon. Nem kell elvennünk innen ahhoz, hogy ott valaki jobb helyzetbe kerüljön. Gondoljunk a háború után jogilag kodifikált és az EU-ban szervesen folytatódó európai kultúrára olyan tér gyanánt, ahol mindig érdemes kölcsönös előnyökre törekedni.
Következő cikk: Tömegével jöhetnek át a határon túlról a kormány 10 + 10 milliójáért
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >