Ma Kálmán, Ede, Edvárd névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Hol van a fókusz?
Ezek a választások nem programok párbeszédéről szólnak, és a tét még csak nem is a politikai pártok fennmaradása. A tét a társadalom fennmaradása. Az olyan kérdések, hogy ki felelős a korábbi választási vereségekért, racionális-e több listára szétszórni a szavazatokat, kinek van hitelessége az elégedetlen választók képviseletére, sőt még bizonyos alapvető értékválasztások sem feltétlenül mellékesek. De jelenleg csak szőrszálhasogatásra és a víz felkavarására alkalmasak. Tereljük vissza a kampányt a rendszerszintű korrupcióra és az elfoglalt intézményekre – a radikálisok rezsimjére és a „kék tolvajokra”. Lesz még idő az ideológiákra és a programokra, Európa és Ratko Mladić pedig nem fog elszaladni sehová. Aleksej Kišjuhas (Danas):
Hogy is volt az a régi mondás – oszd meg és uralkodj? Pontosan ez történik most a (hívei) az Európa-párti ellenzék és a Diáklista között zajló adok-kapokkal a közelgő, sorsdöntő választások előtt.
Ami többnyire az interneten kezdődik, ez az online civakodás aztán átterjed a propagandamédiára, de a professzionális sajtóra is. Sokan felsorakoznak a barikádokon, beássák magukat a lövészárkokba, miközben a hatalom elégedetten dörzsöli a kezét. És mi? Szeméremszőrszálakat hasogatunk azon, hogy ki valóban Európa-párti, és ki nem. Képernyőképeket készítünk arról, ki és milyen agyament dolgokat posztolt egykor a Twitteren. Ki szökött át többször, ki „repült át” egyik pártból a másikba, ki árulta el az ügyünket valamilyen, politikai őstörténetbe vesző választáson. És ki hallgat punkot, ki pedig kólót táncol. Na, elég legyen már, az Istennek és a népnek is elege van belőle. Minden nap újabb vádak, passzív agresszió és sértegető kommentek áradata érkezik, gyakran olyan emberek között, akik (legalábbis deklaráltan) ugyanazt a végső célt vallják: a Szerb Haladó Párt uralmának végét.
És csak idézzük fel 2000. szeptember 24-ét, pontosan 26 évvel ezelőtt. Senki sem lehetett biztos abban, hogy Milošević elveszíti a választást, miközben a hadsereg, a rendőrség és a média szorosan mögötte állt. Mindenki tudta, hogy csal, zsarol, letartóztat, gyilkol, és hogy mindenre kész. Mégis sikerült megdönteni – a vágyunknak, az ellenállásnak és a jó szervezésnek köszönhetően, nem pedig az állandó okoskodásnak és meddő jóslatoknak. Mi hiányzik belőlünk?
A kognitív pszichológus és Nobel-díjas Daniel Kahneman már 1998-ban leírta azt a jelenséget, amelyet „fókuszálási illúziónak” nevezett. Lényege, hogy amikor figyelmünket egyetlen részletre irányítjuk, az a részlet abban a pillanatban sokkal fontosabbnak tűnik számunkra, mint amilyen valójában. Kahneman híres megfogalmazása szerint: „Semmi sem olyan fontos az életben, mint amilyennek akkor tűnik, amikor éppen gondolunk rá.”
Képzeljük el például, hogy tél van Belgrádban. Mindenütt undorító, mocskos hó, mi pedig kapargatjuk a jeget a szélvédőről, miközben a jeges víz beszivárog a cipőnkbe. Rángatva kinyitjuk a befagyott autóajtót, és azt gondoljuk: nem lennénk boldogabbak, ha mondjuk Rovinjban élnénk? A kutatások azonban azt mutatják, hogy a tengerparton élők korántsem elégedettebbek nálunk, szárazföldön fagyoskodóknál. És ha valóban a klíma miatt költözünk a tengerhez, egy idő után már nem is figyelünk a klímára.
Ugyanez érvényes a pénzre is: az emberek rendszeresen úgy ítélik meg, hogy egy magasabb fizetés drámaian javítaná életük minőségét. Amint azonban megkapják a fizetésemelést, figyelmük új gondokra irányul, boldogságérzetük pedig visszatér az előző szintre.
Amikor új autó (vagy új kanapé és hasonlók) vásárlását fontolgatjuk, napokat töltünk a modellek, színek és felszereltségek összehasonlításával, meggyőződve arról, hogy a választás alapvetően befolyásolja majd mindennapjainkat. Egy hétnyi autózás után azonban az autó már csak autó lesz: periféria, nem pedig életünk középpontja. Mindezekben az esetekben maga az, hogy gondolkodunk valamin, ad annak átmenetileg felnagyított jelentőséget.
Ugyanez a minta rajzolódik ki abban a politikai helyzetben is, amelyben most vagyunk. Miközben kommentárok sorát olvassuk arról, hogy a Diáklista egyik tagja korábban egy állami intézménynél dolgozott, ferde szemmel néz az Európai Unióra, és fogadkozik Koszovó ügyében, abban a pillanatban úgy tűnik számunkra, hogy ez a kérdés döntő jelentőségű lesz a választás kimenetele szempontjából. Pedig nem az, és csak tévútra vezethet bennünket.
Amikor a választó október 25-én az új szavazófülke mögé lép, aligha az a konkrét vita fogja meghatározni a szavazatát, amely napokon keresztül uralta a közösségi médiát. Sokkal egyszerűbb kérdés fogja meghatározni: azt akarja-e, hogy ugyanaz a párt maradjon hatalmon, vagy nem?
A probléma akkor keletkezik, amikor a belső viszályokra való folyamatos összpontosítás miatt szem elől tévesztjük ezt az egyszerűbb és sokkal fontosabb kérdést.
Online és médiaterünkben tehát a fókuszálási illúzió a Diáklista és az ellenzék többi részének viszonyára irányul: arra, hogy ki a rendszerrel szembeni „igazi”, és ki a „hamis” ellenzék. Az erre fordított figyelem aránytalanul nagy hatású, miközben valójában a valódi fókusz elvesztéséhez vezet – és az a rezsim.
Az utóbbi időben az „európai Szerbia” számos szavazója (vagy botja?) kizárólag a Diáklista embereit támadja, mintha ők kormányoznák Szerbiát immár majdnem 15 éve. A Demokrata Párt számos tagja pedig kizárólag arra az ellenzékre irányítja a figyelmét, amely indul a választáson. És senki egy szót sem szól arról, hogy például Vučićtyal nyílt koalícióban ott van egy bizonyos – Šešelj is. Akkor miről beszélünk? Európáról és a melegházasságról?
Amíg nem jelent meg a Diákmozgalom köré szerveződő általános lázadás, talán még megvolt az a luxusunk, hogy programokat és ideológiákat elemezgessünk. Lehetett Radulovićra vagy Jankovićra, zöld-baloldaliakra vagy álmonarchistákra szavazni, mert eddig senki még csak megközelíteni sem tudta a rezsimet. És akkor mindenki nyugodt lelkiismerettel térhetett haza.
Mi változott?
A diákok mindenkit megszólítva új lelkesedést teremtettek, széles körű támogatást szereztek, és ráadásul szilárd, átgondolt, alulról szerveződő struktúrát is felépítettek. Veljko Miladinović (Velike Priče) szavaival élve: nem az összeegyeztethetetlent egyeztették össze, hanem azt gyűjtötték egybe, ami mindenki számára elfogadható.
Ezzel szemben számos ellenzéki párt továbbra is belebetonozva maradt saját ideológiai pozícióiba és címkéibe. A diákoknál (tudatosan) nincs helye olyan kérdéseknek, amelyek felhígítják az alapvető kérdést: akarjátok-e, hogy ez a hatalom maradjon az ország élén?
Ezért dobálja a hatalom olyan buzgón a horgait Európával, Oroszországgal, a Republika Srpskával, Koszovóval és Ratko Mladićcsal kapcsolatban, és ezért szajkózza a „program hiányát” is.
Beleharapunk ezekbe a horgokba? És miért?
Mindez azt a célt szolgálja, hogy meggyőzzék azokat, akik mélyebben gondolkodnak a politikai szféráról – vagyis a rendszerellenes beállítottságúakat –, hogy maradjanak otthon. Hiszen nézzük csak: mindenütt fel vannak paprikázva a Koszovót oda nem adók és a népies, háromujjasok, vagy éppen Nataša Kandić és a többi Gruhonjić. Aztán megint jön a régi „mindegyik ugyanaz” – egyetemi professzorok és szerb radikálisok, aktivisták és verőemberek, Ilija Srdanović és Marijan Rističević, Aleksandar Baucal és Aleksandar Šešelj.
A fókuszálási illúzió jól ismert jelenség a kognitív pszichológiában, de a politikában is működik. Az pedig, hogy mennyi figyelmet fordítunk egy adott témára, nem annak valós jelentőségét mutatja semleges módon, hanem politikai mérnökség eredménye. Köréje táborok szerveződnek, erős érzelmeket váltanak ki, identitásokat és lojalitásokat teremtenek.
Az ilyen témák aztán uralják a közösségi médiát, miközben a nagyobb kérdések – a féktelen bűnözés és korrupció, az igazságszolgáltatás állapota, a média ellenőrzése, a politikai üldözés és az állásvesztések stb. – száraznak tűnnek, és nehezen „viralizálhatók”.
Ezt a mechanizmust pedig jól ismerik azok is, akiknek érdekükben áll, hogy az ellenzéki front megosztott és a belső konfliktusokban kimerült maradjon. Amikor a választók és az aktivisták energiájukat arra pazarolják, hogy terméketlen vitákat folytassanak arról, ki képviseli az „igazi” változást, kevesebb energia marad arra a kérdésre, hogy egyáltalán bekövetkezik-e a változás.
A fókuszálási illúzió elhiteti velünk, hogy az ellenzék identitása körüli konfliktus a pillanat legfontosabb kérdése. Ez a fontosságérzet pedig feléli korlátozott erőforrásainkat: a figyelmünket, az időnket és az érzelmi energiánkat, amelyeket máshová kellene irányítanunk.
Amikor a Diáklista (vagy az ellenzék) embereinek kivesézése és célba vétele a politikai viták főáramává válik, miközben háttérbe szorul a rezsim és annak gaztettei, akkor a fókusz veszélyesen eltolódik az erdőről egyetlen fára.
De nem, csak tessék, keressünk mindenben és mindenkiben szőrszálat, aztán hasogassuk azt is ketté.
Nekünk, illuzórikusan fókuszálóknak ez azért tűnik a legfontosabb dolognak, mert annyit gondolkodunk rajta. Holott az egész cirkusz fő funkciója a már említett megosztani, majd uralkodni.
Nem valamiféle hamis egységről van szó, hanem a fókuszról.
Valahányszor bekapcsolódunk egy újabb online vitába az ellenzéki vezetők jelleméről, tegyük fel magunknak a kérdést: előrevisz ez bennünket valamivel? Vagy csak elpazarolja azt a figyelmet, amelyet arra az egyetlen kérdésre kellene fordítanunk, amely valóban meghatározza majd a következő néhány évet: hatalmon marad-e az intézményeket elfoglaló rezsim, vagy sem?
Ezek a választások nem programok párbeszédéről szólnak, és a tét még csak nem is a politikai pártok fennmaradása. A tét a társadalom fennmaradása.
Az olyan kérdések, hogy ki felelős a korábbi választási vereségekért, racionális-e több listára szétszórni a szavazatokat, kinek van hitelessége az elégedetlen választók képviseletére, sőt még bizonyos alapvető értékválasztások sem feltétlenül mellékesek. De jelenleg csak szőrszálhasogatásra és a víz felkavarására alkalmasak.
Tereljük vissza a kampányt a rendszerszintű korrupcióra és az elfoglalt intézményekre – a radikálisok rezsimjére és a „kék tolvajokra”.
Lesz még idő az ideológiákra és a programokra, Európa és Ratko Mladić pedig nem fog elszaladni sehová.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Az újságírók nem hagyják magukat
Rengeteg az ellentmondás ebben az egész történetben. Egyetlen dolog azonban igazán fontos: nem adjuk fel. Ott >
Mindenkinek tudnia kell, ki fojtogatja a Nova.rs-t
Brent Sadler nagyon szeret a média függetlenségéről beszélni, ezért a Nova című lapnak adott interjújában is >
A Diákok listájának politikai éréséhez vezető utak és tévutak
A saját hibáinkból való társadalmi tanulás soha nem volt különösebben nagyra becsülve ezen a vidéken. Minden >
Miért a diákok?
A diákok szerepe ezért egyszerre prometheuszi és felvilágosító. Összeszedettek, udvariasak, értelmesek és jól neveltek. Eszükkel és >
„A nacionalista gonoszt a szellemi és mindenekelőtt erkölcsi értelemben elégtelen szerb elit hozta létre.”
A gyűlölet, a hazugságok, a rágalmak és a megosztottság terjesztésével Vučić 2026-ban ugyanabba az agóniába taszította >
Žarko Korać: A diákok a kampány hajrájában megnyerik a bizonytalan szavazókat, Vučić stagnál és „politikai pályafutása vége felé tart”
Aleksandar Vučić hosszú éveken át tartó hatalmáról beszélve Korać úgy vélte, hogy a különböző botrányok és >
Hasból szavazni
De végül emiatt nem kell kétségbeesnünk, mert nem ez a fontos. Az a fontos, hogy mi, >
A jedi visszatér
Hogy visszatér-e, és már a kardját élezgeti, rálehel, pucolgatja egy puha ronggyal, ahogy princetoni professzorunk gondolja? >
Az „Állatfarmon” élünk
Nap mint nap, minden szempontból egyre inkább az az érzésem, hogy nem egy normális társadalomként működő >
Dodiknak adtak tanácsot, Trumpnak gyűlt meg velük a baja
Trump kijelentése egy nappal azután hangzott el, hogy a New York Times beszámolt: LaCivita, aki Trump >
És most búcsúzik
Nem mintha az elnöknek a törvény szerint olyan nagy hatáskörei lennének, de „ne adj isten” helyzetekben >
A magyar nemzetiségű polgárok egy része nem a VMSZ-re, hanem a Diáklistára fog szavazni
Az lesz a nagy kérdés, hogy a VMSZ úgy dönt-e, hogy Vučićtyal együtt süllyed el, vagy >