Ma Szeréna, Roxána névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Az újságírás keserves nyüszítése
Mostantól a rezsimnek – hacsak nem történik valami csoda – négy országos frekvenciával rendelkező televíziója lesz, több száz helyi tévéje, az összes országos napilapja és rádióállomása, egy egész bot-hadserege a közösségi hálókon, valamint néhány sokak által olvasott hírportálja. Nekünk a tájékozódásra marad a Facebook, az Instagram és egy kis TikTok, plusz néhány még életben lévő oknyomozó vagy helyi médium. Nos, ha valaki gratulálni akar… Branko Čečen (Cenzolovka):
Emlékszem, hogyan nyüszített. Nincs rá jobb szavam. Egy alkalommal egy rendőr egyik kezével – őt, a fotóst, a kollégámat – a Terazije és a Čumić köz közötti szűk átjáróban tartotta, a másikkal pedig újra meg újra gumibottal verte a fejét és a nyakát. A kemény bot tompa, semmihez sem hasonlíthatóan undorító hangot adott, ahogy a bőrrel és kevés hajjal fedett koponyához csapódott. Gépies hang volt, inkább valamilyen szakmunkához vagy fizikai munkához illett.
A másik oldalról én húztam a karját – azt, amelyben a fényképezőgép volt –, amennyire csak lehetett, el a gumibottól, hogy ne törje össze. Inkább a fejét, mint a fényképezőgépet. De a fotós táskájával, amelyben az objektívek és a többi felszerelés volt, beleakadt egy drótajtóba ebben a szűk átjáróban, és nem volt hajlandó otthagyni a rendőrnek. Ömleni kezdett a vér, rám is fröccsent, ő pedig úgy nézett rám, mint egy életéért küzdő, eszét vesztett állat.
A rendőr úgy nyögött, olyan arckifejezéssel, mint aki keményen dolgozik. És valahányszor „elvégezte” ezt a munkát, a kollégám hősies önuralma ellenére is kiengedett magából egy alig hallható, vékony, fájdalmas kis nyikkanást.
Tudom, hogy ez egy olyan ember gesztusa volt, aki védi a saját – természetesen nem biztosított – drága munkaeszközét. De azt is tudom, hogy nem engedte el a képeket. A történelem megfagyasztott, kétdimenziós, fekete-fehér darabjait, amelyek soha többé nem ismétlődnek meg, hogy ő újra megörökíthesse őket. Ha a rendőr ezt megsemmisíti, akkor a fotós küldetését is megsemmisíti, azt az okot, amiért egyáltalán létezik a világban.
Tudják, mi itt a probléma? Hogy erre én emlékszem, meg azok a nők, akik mindezek után kendőkkel törölgették le róla a vért – és senki más. A közvetlen környezetén, a magán- és munkahelyi ismerősein kívül senkit nem érdekel a koponyája, a vére és a fényképei.
Senki nem adta meg újságíróinknak a megfelelő elismerést azért a szabadságért, amelyet védtek – olykor a testükkel, három esetben pedig az életükkel –, attól a sötét hordától, amely most ismét uralkodik. (Ez a társadalom a világ legrosszabb tanulója: mindent újra megismétel.)
Az új hatalom nem védte meg sem a médiát, sem az újságírókat, sem a médiaszabadságot. Az állam akaratára bízta mindezt. Az életünknek az a tizenegy éves rövid szünete, amelyet nem töltöttünk ilyen vagy olyan diktatúrában vagy egypártrendszerben, csak ennyi maradt: rövid szünet. És senkinek nem jutott eszébe, hogy visszacsúszhatunk ebbe az évszázados sötétségbe, ha többek között nem tesszük szentté az újságírók szabadságát arra, hogy rendesen végezhessék a munkájukat.
Jön az Alpac
Tegnap az Alpac Capital befektetési alap megérkezett Szerbia (és Montenegró, bár ők valahogy védekeznek) népszerű független médiáiért. Az N1 és a Nova TV híreiben halk nyüszítés hallatszik a sorok között.
Az Alpac megvásárolta az Euronewst, amelyet európai válaszként hoztak létre a CNN-re, és amelyet eredetileg az EU tagállamainak közszolgálati műsorszolgáltatói alapítottak. Többször cserélt gazdát, életben maradását Brüsszel támogatása segítette, aztán elkezdett „szaporodni”.
Azerbajdzsántól Szerbiáig végighúzódik mögöttük az autoriter rezsimekkel és azok pénzével való együttműködés nyoma. A szerbiai Euronewst az Alpac alatt Minja Miletić könnyed kézzel „rendszabályozta meg”. Az újságírók megpróbálták megvédeni a szakmájukat a rezsim elleni, akkor még lendületben lévő tiltakozás szárnyain, de a szakemberek tömeges távozásával az egész végül újabb rezsimgépezetté vált, amely a szégyen és a gyalázat eltakarására szolgál. Az Alpac üzleti stratégiája kívülről nézve úgy fest, hogy autoriter rezsimeknek és egyes személyeknek nyújt szolgáltatásokat, cserébe jövedelmező állami szerződésekért. A hírszolgáltatás amúgy sem fizetődik ki soha.
A kilencvenes években, ha útban voltunk, megöltek bennünket, újságírókat, de ez csak az őrület csúcsa volt. Letartóztatások, börtönbüntetések, médiumok megszüntetése, cenzúra, emberrablások, verések, általános nyilvános megvetés, bűnözők és félkatonai alakulatok betörései a szerkesztőségekbe… Bátor kollégák borzalmas dolgokat viseltek el azért, hogy legalább néhányan megtudhassák, mi a fene történik itt, mi történik Boszniában, Horvátországban, Koszovóban.
Milošević után az új hatalom (sokkal jobb volt az előzőnél, a mostanihoz képest pedig összehasonlíthatatlanul jobb) hidegvérrel hozott egy botrányos törvényt, hogy leszámoljon egy médiummal, és valahogy „nem sikerült” – szegénynek, minden jó szándéka ellenére – kiderítenie semmit arról, ki robbantott bombát Dejan Anastasijević ablakánál, ahogy Milan Pantić haláláról sem.
Az előttünk álló hetekben és hónapokban – hacsak nem bízunk valamilyen luxemburgi szabályozó hatóságban – gyors ütemben el fog torzulni minden olyan független médium, amelynek a hatása meghaladja a marginálisat, és – senkit nem érdekel. A diákmоzgalom – semmi. A pártok – többnyire semmi.
A polgárok tavaly spontánul az N1 elé vonultak, amikor valamilyen Vulin-féle csoport érkezett oda, hogy zaklassa őket; idén a gyűlések felszólítottak az épület előtti összejövetelre, és ezer-kétezer ember el is jött. De a média szervezett védelme semmilyen értelemben nem létezik.
Az N1 támogatására rendezett egyetlen megmozduláson sem jelent meg egyetlen diáklobogó sem – hacsak nem valamilyen incidens részeként. Az egyetlen komoly ellenzéki erő egyszerűen nem tartja az N1-et támogatásra érdemesnek. Az okaik kizárólag rájuk tartoznak, és lehetnek teljesen legitim okok. De itt nem az okokról van szó. Hanem a végső eredményről, amelyet egy közismert kifejezéssel úgy lehet összefoglalni: „médiásivatag”. És úgy tűnik, ez rendben is van.
Halál a megfelelő pillanatban
Talán tehát itt az ideje, hogy mi, független újságírók megköszönjük ennek a társadalomnak és polgárainak, a diákoknak és mindenki másnak a figyelmet, elnézést kérjünk, „ha valami nem volt rendben”, és elkezdjünk átképzést keresni valamilyen kevésbé veszélyes és izgalmas munkára. Úgy tűnik, nincs ránk szükség.
Amíg Vučić különféle erőszakos emberei és egész rezsimje több mint egy évtizeden át zaklatták a kiemelkedő és oknyomozó újságírókat, és elfojtották azokat a médiumokat, amelyek zavarták őket, talán még lehetett azt mondani, hogy az egész társadalom apátiába süllyedt. De most már Szerbia polgárainak több mint fele felismeri, milyen szakadék szélén állunk.
És ezt éppen az újságíróknak köszönhetően tudják. Azoknak a médiumoknak köszönhetően, amelyeket most milliók követnek. Nem a politikusoknak, nem a szociális munkásoknak, mérnököknek, pékeknek, rendőröknek, ügyészeknek, sportolóknak, kereskedőknek, művészeknek vagy diákoknak (mindenkit tisztelve, egyszerűen nem ez a dolguk). Hanem az újságíróknak.
Azoknak a nehezen megszerzett ismereteknek köszönhetően, amelyekért az újságírók súlyos árat fizettek, emberek százezrei vonulnak az utcákra, hogy vállalják a verés és a letartóztatás kockázatát. Most már van egy elképzelés, vagy legalábbis egy mozgalom, amely mögé e polgárok többsége felsorakozik… És mégis – senkit sem érdekel.
Ez most számomra nagyrészt világos jelzés: olyan ez a házasság, amelyben az egyik házastársat természetesnek veszik. A többség úgy érzi, hogy nélküle valószínűleg nehezebb lesz, de nem annyira, hogy ezért megmozduljanak. Az élet majd valahogy megy tovább. Hiszen végül is az a kérdés, ki volt igazán hűséges, hol van a hozomány, és mit szól hozzá a szomszédság.
Ez rendben van, teljesen legitim hozzáállás, amihez mindenkinek joga van az életben. Csakhogy tudják, ez nem olyan kapcsolat, amely miatt egyáltalán érdemes újságírással foglalkozni. Arról nem is beszélve, hogy az ember a fejét tegye egy autóbusz elé.
Kínos válóperre nem is lesz szükség. Az egyik házastárs – a jelentős elérésű független újságírás – egyszerűen meghal, úgy tűnik, mindenki megkönnyebbülésére.
A szabad internet mítosza
Nos, most mindazok, akik úgy döntöttek, hogy nem reagálnak, vagy legalábbis nem reagálnak konkrétan és a valósághamisítás, illetve a társadalom megvakításának fontosságához mérten, kipróbálhatják, milyen is (csak) a közösségi médián keresztül tájékozódni.
Csak néhány apró probléma van ezzel. Nyilvánvalóan jelentéktelenek, de soroljunk fel legalább néhányat, csak úgy elsőre:
A közösségi hálókon más felhasználóktól kapják az információkat, vagy akkor, ha ők továbbítanak valamit a professzionális médiából. Ha nincs professzionális média, akkor nincs mit megbízhatóan továbbítani sem. A fontos hírekkel kapcsolatos Google-keresések négyötöde professzionális médiumokból származó eredményeket adott, a mesterséges intelligencia pedig csak akkor megbízható, amikor professzionális médiumokat idéz forrásként. Ezekből itt többé nem lesz. Sok szerencsét a Telegram „jól értesült forrásainak” bizalmas információihoz.
A közösségi hálókon minden tájékoztatás versenyben van a reality-szeméttel, pornóval, autóárakkal, kiskutyákkal, kiscicákkal, Jackass-videókkal, unokákkal, szelfikkel és a Temuval. Van valami kellemetlen hír, amit el akarnak juttatni a felhasználókhoz? Ők egyetlen kattintásra vannak a nevetéstől vagy az erotikus izgalomtól. Vajon melyiket választják?
Amit elolvasnak, nem fogják tudni ellenőrizni, mert ezek nem professzionálisan összegyűjtött, ellenőrzött, megerősített és bizonyított információk lesznek, feltüntetett forrásokkal, amelyekhez ellenőrzés céljából fordulni lehet. Mindenki úgy hazudhat majd önöknek, ahogy akar, csak tegye ezt vonzó módon. És tetszeni fog. Egy ideig. Már most is tetszik. Vallják be.
Az összes influenszer – elárulok egy titkot – azért dolgozik, hogy tetsszen önöknek, amit mond, nem azért, hogy tájékoztassa önöket. És nem is fog. Tájékoztatni. Azt sem tudják, hogyan kell. A pénzüket viszont szeretik. És elképesztően komolynak tűnnek, miközben beszélnek.
Mostantól a rezsimnek négy országos engedéllyel rendelkező televíziója, több száz helyi tévéje, az ország valamennyi országos napilapja és rádióállomása, valamint egy egész bot-hadserege lesz a közösségi hálókon és néhány, Szerbiában a legolvasottabbak közé tartozó portálja.
Nekünk marad a Facebook, az Instagram és egy kis TikTok, plusz néhány még életben lévő helyi médium.
Mit készítettünk elő erre a helyzetre, amely már egy éve közeledik? Semmit.
Talán ez az a pillanat, amikor gratulálni kellene valakinek?
Lehet, hogy szeretik Vuk Cvijićet, talán még néhány újságírónőt és újságírót is, de most majd Miloš Medenica fogja tájékoztatni önöket, mert egyikünknek sincs maffiája és elszabadult titkosszolgálata, hogy elrejtsen bennünket, miközben beszélünk.
Mivel a nyilvánosság az újságírók egyetlen védelme az állammal – különösen egy elszabadult állammal – szemben, mit gondolnak, hogyan fog most viselkedni a rezsim az újságírókkal? Jóindulatúan? És egyáltalán érdekli önöket?
Ismételjük el még egyszer, amíg még lehet: az újságírók nemcsak az információk pontosságára figyelnek, hanem a kontextusra, az információ megszerzésének etikusságára, a bemutatás etikusságára, valamint az önök nagyra becsült koncentrációs és hírértési képességére is.
A közösségi hálókon senki nem törődik ilyen apróságokkal. És ez éppolyan veszélyes, mint a teljes tudatlanság.
Tényleg azt hiszi bárki, hogy az internetet nem lehet ellenőrizni? Hallottunk már Kínáról, Oroszországról vagy Törökországról? Ott ez nagyon szépen működik, tudják.
Mindenesetre, miközben így, félig-meddig magánjelleggel nyüszítek a szakmám nyilvánvaló szükségtelensége, barátaim és újságíró kollégáim sorsa, valamint azoknak a médiumoknak a sorsa miatt, amelyeket többé nem fogok tudni hányózacskó nélkül követni, valójában még nehezebb az egész társadalomra gondolnom.
Erre a tragikusan éretlen, felkészületlen társadalomra, amely még a teljes nyilvános igazságkiirtásnál kisebb megrázkódtatásokra sincs felkészülve.
Tudják, minden egyes polgárért, aki ahelyett, hogy azt választaná, hová menjen nyaralni, kezelés és gyógyszerek nélkül hal meg, sírnunk kellene.
Minden egyes szomszédért, akinek tönkretették az üzletét, megverték, letartóztatták és minden alap nélkül elítélték, üvöltenünk kellene a dühtől.
Minden egyes szociális munkásnő miatt, aki azt mondta egy asszonynak, hogy „kicsit eltúlozza”, amikor attól fél, hogy a férje végül meg fogja ölni, fel kellene háborodnunk.
De minden olyan embercsoporttól – különösen egy több millió fős csoporttól –, amelynek nincs megbízható információforrása, félnünk kell.
Viszontlátásra, és köszönjük a halakat.
(A delfinek búcsúüzenete Douglas Adams „Galaxis útikalauz stopposoknak” című tudományos-fantasztikus regényében. A delfinek a közelgő elkerülhetetlen katasztrófa előtt elhagyják a Földet.)
Következő cikk: Vučićnak rövidek a lábai (magyarán: hazudik)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A kezdet vége
Az október-novemberi drámai ütközés a költségvetés kapcsán meg fogja mutatni, hogy mekkora szükség lett volna a >
„Fogjátok meg a rektort” és a rossz diákokat a blokádban
Ez a „sanghaji” és neoliberális világnézet azonban tökéletesen megfelel az itteni uralkodó politikai osztály logikájának is. >
Szeptember 11. – a kivételes állapot, amely nem ért véget
Egy demokratikus állam nem attól különbözik a diktatúrától, hogy soha nem kerül veszélybe, és nem is >
Amikor az AI-ágensek összefognak – és kijátsszák az embert
Az elmúlt héten több olyan eset is napvilágra került, amelyben mesterségesintelligencia-ágensek nem egyszerűen végrehajtották a rájuk >
Útmutató a választóknak a választások túléléséhez/megnyeréséhez
Lényegtelen most Koszovó, Bosznia egyik entitása, az Európai Unió, a srebrenicai népirtás, a háborús bűnök és >
A (nem) kihirdetett gyász napjai
Mindezt annak mély tudatában tette, hogy valójában bűnözőről van szó, ám az epikus formula szerint a >
Alagút
Az ellenzék széttöredezett, tele viszályokkal, és meglehetősen kevés elképzeléssel arról, mit kellene tenni. 2000. szeptember 24. >
Választási manipuláció vagy a demokrácia ünnepe?
A voksolás igazi tétje ezért nem feltétlenül a választás éjszakáján dől el. Ha a kormányoldal győz, >
Guardian: Ratko Mladić, a „boszniai mészáros” hősnek kijáró temetést kapott Szerbiában
Az Európai Bizottság egyik szóvivője hétfőn megismételte a figyelmeztetést. „A háborús bűnösök dicsőítése, a népirtás tagadása >
Orbán-féle médiabefolyásolási recept Magyarország után a választások előtt Szerbiában is megjelenik
Orbán receptje immár leválasztható magáról Orbánról. Közvetítők révén exportálható, és hozzáférhetővé válik azoknak a kormányoknak, amelyeknek >
A világot gengszterek és diktátorok sodorják a szakadék szélére, de van út egy jobb jövő felé
Először is: a második világháború utáni világrend legfontosabb pillérei, bár súlyosan meggyengültek, egyelőre még nagyjából a >
„Bilincset az Orbán-rendszer haszonélvezőire”: Magyar Péter megkezdi az oligarchák kezébe került vagyon és pénz felkutatását
Magyar Péter azt ígérte a magyaroknak, hogy visszaszerzi a jogellenesen megszerzett vagyont az Orbán Viktor-korszakból. Most >