Ma Szeréna, Roxána névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Mi értelme a nemzetállamnak, ha nem lehet benne elnyomni a kisebbségeket?
Nem nehéz sem elképzelni, sem megtudni, hogyan érzik magukat a kisebbségek ezekben a mi országainkban. A legmegrázóbbak a szerbiai tömeges diáktüntetések első szakaszában az Novi Pazar-i lakosok kijelentései voltak, akik arról beszéltek, hogy most először érzik magukat Szerbia polgárainak, más emberekkel egyenrangú állampolgároknak. Persze ez sem tartott sokáig: közben a diákok is elkezdtek lapátolni és vidovdánozni, de legalább egy pillanatra úgy tűnt, hogy ebből még lehetne valamennyi polgár állama, nem pedig a szerb nép állama és az „egyebeké”, akiket mi, többségiek eltűrünk – egészen addig, amíg el nem jön az első alkalmas pillanat, hogy megszabaduljunk ezektől az idegenektől. Tomislav Marković (tačno.net):
Vuk Perišić a Weimartól Vardárig című kötetben megjelent „Irodalmi romantika és tiszta elszámolások” című esszéjében a jugoszláv nacionalizmusokról, konfliktusokról és soviniszta gyűlöletekről ír, amelyek a szabadságért folytatott harc ürügyén egy 1830-ban kezdődött szélesebb történelmi folyamat folytatásának tekinthetők. Abban a régi időben Görögország nyerte el függetlenségét, elsőként a kelet-európai államok sorában. A görög felkelőknek az Oszmán Birodalom elleni harca után a nagyhatalmak elismerték Görögország függetlenségét, „de oly módon, hogy kötelezték: védje a nem ortodox lakosságot, vagyis vallási hovatartozásától függetlenül valamennyi alattvalóját egyenlőként kezelje”.
És mi történt? Az, ami később is újra és újra megtörténik, mintha valamiféle forgatókönyv szerint zajlana. „Görögország ezt a kötelezettséget sértésként élte meg, és mindent megtett annak érdekében, hogy elkerülje. Ez visszalépést jelentett az Oszmán Birodalom toleráns valláspolitikájához képest” – írja Perišić. Valami hasonló történt az 1878-as berlini kongresszus után is, amikor Szerbia, Montenegró és Románia elnyerte függetlenségét. A nagyhatalmak ismét a kisebbségi lakosság jogainak tiszteletben tartását követelték, az újonnan létrejött államok pedig ezeket a korlátozásokat ismét sértésként és szuverenitásuk elleni támadásként élték meg. A más vallásúak üldözése és elűzése már korábban is gyakorlat volt, és a függetlenség formális elismerése után is folytatódott. Közben az Oszmán Birodalom kultúrájának nyomait is módszeresen eltüntették: Szerbia-szerte például tömegesen rombolták le a mecseteket, és megsemmisítették a városi, polgári oszmán építészet emlékeit is.
Hasonló forgatókönyv ismétlődött meg az első világháború után, amikor 1919-ben Versailles-ban, a monarchiák széthullását követően létrejött az új világrend. A nagyhatalmak ismét azt követelték az új államoktól, hogy tartsák tiszteletben a kisebbségek jogait, ám az ilyen követelések ezúttal sem találtak megértésre. Perišić írja: „Lengyelország módszeresen diszkriminálta a németeket, zsidókat, ukránokat és belaruszokat. Közvetlenül az első világháború után nem volt kellemes németnek vagy magyarnak lenni még a demokratikus Csehszlovákiában sem. A román és jugoszláv hatóságok zaklatták az erdélyi, illetve vajdasági magyarokat, valamint a koszovói albánokat, Bulgária pedig elviselhetetlenné tette az életet muszlim vallású állampolgárai számára.”
A második világháború után sem szűnt meg a kisebbségek veszélyeztetettsége, ahogy Perišić fogalmaz: „A kommunisták követték a nacionalista hagyományt”, elsősorban Albániában, Romániában és Bulgáriában, de más országokban is – elég csak az albánok Aleksandar Ranković alatti diszkriminációjára gondolni. A következtetés lesújtó, ugyanakkor logikus: „Kiderült ugyanis, hogy mindazok a sokat magasztalt »szabadságharcok«, amelyeket az »elnyomott népek« vívtak, csupán alkalmat jelentettek a Másik megalázására, diszkriminációjára és végső soron likvidálására. A »nemzeti emancipációért« folytatott harc nyilvánvalóan nem más, mint ugyanennek az emancipációnak a megtagadása egy másik nemzettől.”
Az ilyen diszkrimináció többnyire nyílt volt – és miért is szégyellték volna a nemzet felszabadítói saját rasszizmusukat és nacionalista őrületüket? Például a balkáni háborúk után az úgynevezett Ó-Szerbia – Koszovó és Metóhia, Macedónia és Szandzsák – lakói másodrendű állampolgárokká váltak. Rájuk a király 1913 novemberében kiadott rendeletével bevezetett „rövidített alkotmány” vonatkozott. „Ebből az alkotmányból pontosan az alkotmányos cikkelyek fele maradt ki, amelyek az ország többi részén voltak érvényben” – írja Danilo Šarenac és Aleksandar R. Miletić történész. Ezek között szerepeltek a sajtószabadságot, a politikai gyűlések szervezésének jogát, az állampolgárok választójogát, valamint a nemzetgyűlés törvényhozási hatáskörét szabályozó rendelkezések; továbbá a kerületi és községi önkormányzatok választási eljárását és jogköreit, valamint az igazságszolgáltatás pártatlanságát és a bírósági eljárás szabályosságát garantáló rendelkezések. A Carnegie-jelentés szerint a Szerbiához csatolt területeken a helyi önkormányzatok jogainak szintje alacsonyabb volt, mint az Oszmán Birodalomban, a „felszabadítás” előtt.
Az új hatóságok időnként asszimilációhoz is folyamodtak, de kizárólag az ugyanahhoz a felekezethez tartozó nemzetek esetében. Így például a cincárokat és a görögöket el lehetett szerbesíteni, ez azonban nem vonatkozott a muszlimokra – számukra vagy a kiűzetés, vagy a diszkrimináció maradt. Ha dédapja nem vesztegetett volna meg valakit a községházán, hogy megtarthassa a vezetéknevét, akkor a ma legtöbb nyelvre lefordított montenegrói író nem Andrej Nikolaidisnek, hanem Andrej Nikolićnak hívnák. És ahogy azt a múlt század kilencvenes éveiben Koszovóban láthattuk, az etnikai tisztogatás bármikor ismét legitim opcióvá válhat.
A többség kisebbséghez való viszonyát tömören fogalmazta meg Damir Avdić a „Kisebbség” című dalában:
„Én vagyok a kisebbség,
amely olyan igazságtalanságot szenved el,
amilyet a kisebbség szenved el
ott, ahol én vagyok a többség.”
Olyan jelenségről van szó, amelyet az amerikai szociológus, Roger Brubaker nacionalizáló államnak nevezett. Szerinte a helyzet a következő: „A nacionalizáló állam olyan állam, amely egyetlen, vagy egy meghatározott etnokulturális »mag-nemzet« (core nation) államaként, illetve annak államaként értelmezi önmagát, amelynek nyelvét, kultúráját, demográfiai helyzetét, gazdasági fejlődését és politikai hegemóniáját az államnak védenie és támogatnia kell.”
Ebből szükségszerűen következik az, amit valamennyien jól ismerünk: „Az állam feletti »tulajdonjog« érzése egyes etnokulturális nemzetek részéről, amelyek önmagukat az adott állampolgársággal vagy állandó lakóhellyel rendelkező teljes lakosságtól különbözőnek tekintik.”
Szerbiában – legalábbis elvben – minden állampolgár egyenlő. A szerb alkotmány elején azonban ez áll: „A Szerb Köztársaság a szerb nép és valamennyi benne élő polgár állama.” Vagyis – a szerbek azért mégiscsak egy kicsit egyenlőbbek a többieknél.
Ezek a mi kis, megnyomorodott országaink, amelyek önként rabjai saját provincializmusuknak, önként vállalt bezárkózottságuknak és a világtól való elszigeteltségüknek, amelyeket ráadásul mély kisebbrendűségi érzés hat át – minden harangot megkongatnak, valahányszor valaki innen valamilyen sikert ér el a nagyvilágban, kitör, felfigyelnek rá, vagy valami egyetemesebb jelentőségűt alkot.
Ez azonban nem vonatkozik a kisebbségi nemzetek tagjaira.
Jó példa erre Nagy József, az egyik legjelentősebb színpadi művész, koreográfus, táncos és színházi rendező, aki Kanizsán született. Évtizedek óta Franciaországban dolgozik, előadásait mintegy ötven országban játszották, 1995 és 2016 között az Orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központ igazgatója volt, majd Párizsban megalapította az „Atelier 3+1” társulatot. Európai Színházi Díjjal, a moszkvai Arany Maszk-díjjal és mintegy tucatnyi további művészeti díjjal tüntették ki.
Nagy Jószefről időnként megjelenik egy-egy írás, életművéről könyv is született, az RTS pedig mintegy másfél évtizeddel ezelőtt egy műsort is készített róla, de nyoma sincs annak a médiacirkusznak, amely kollégái munkáját kíséri. Szerbiából egyetlen színházi szakember sem közelíti meg azt a nemzetközi sikert, amelyet Nagy elért – legalábbis az olyan külső, mindenki számára látható sikermegnyilvánulások tekintetében, amelyek a médiát egyáltalán érdeklik. Ennek ellenére a hazai média nem használja fel őt saját önfényezésére.
Hasonló sors jut Lajkó Félixnek is, valószínűleg országunk egyik legjelentősebb zenészének, aki világszerte fellép, és a nemzetközi zenei színtér jelentős alakja. Időről időre Belgrádban játszik, néha megjelenik róla egy interjú, de itt sincs semmiféle médiacirkusz. Érdekes, hogy azok a médiumok, amelyek minden koktélkeverőre, szakácsra, filmrendezőre vagy DJ-re ráugranak, aki valahol, a nagyvilágban hírnevet szerzett, egyáltalán nem figyelnek azokra, akik saját területükön a legtöbbet érték el. Sehol sem olvashatunk például olyan címet, hogy „Lajkó Félix meghódította Japánt”.
Ha egy kicsit másképp hívnák, mondjuk Srećko Hajdukovićnak, elviselhetetlen médiacirkusz övezné, és nemzeti büszkeségünk lenne.
Nem nehéz sem elképzelni, sem megtudni, hogyan érzik magukat a kisebbségek ezekben a mi országainkban. A legmegrázóbbak a szerbiai tömeges diáktüntetések első szakaszában az Novi Pazar-i lakosok kijelentései voltak, akik arról beszéltek, hogy most először érzik magukat Szerbia polgárainak, más emberekkel egyenrangú állampolgároknak.
Persze ez sem tartott sokáig: közben a diákok is elkezdtek lapátolni és vidovdánozni, de legalább egy pillanatra úgy tűnt, hogy ebből még lehetne valamennyi polgár állama, nem pedig a szerb nép állama és az „egyebeké”, akiket mi, többségiek eltűrünk – egészen addig, amíg el nem jön az első alkalmas pillanat, hogy megszabaduljunk ezektől az idegenektől.
Azt, hogy a többség mit gondol a kisebbségről, mindenütt látni lehet. Horvátországban például a „Za dom spremni” köszöntés normalizálásában, az usztasa mozgalom rehabilitációjában és Thompson koncertjeinek tömeges látogatottságában nyilvánul meg. Szerbiában ugyanez a csetnikek rehabilitációjában, a történelmi revizionizmusban, a népirtás tagadásában, a háborús bűnösök dicsőítésében jelenik meg, és talán a leglátványosabban az ország falain – ahol Ratko Mladić arcképét és nevét viselő graffitik hivalkodnak.
Ezek mind világos üzenetek a horvátországi szerbeknek és a szerbiai bosnyákoknak: hátborzongató, baljós, fenyegető üzenetek. Ilyen légkörben élnek a kisebbségi nemzetek tagjai – a félelem, a fenyegetettség, a lappangó vagy nyílt gyűlölet, a sovinizmus légkörében, amelyet átitatnak a minden mással, a másmilyennel és a más nyelvűvel kapcsolatos megrögzött előítéletek és sztereotípiák.
Még a közvélemény liberálisabb része is gyakran képtelen megérteni a kisebbségi nemzetek sajátos helyzetét, különösen a kisebbségek üldözésének, bántalmazásának és diszkriminációjának megszentelt hagyományát, a tagadás, zaklatás és likvidálás szörnyű történetét, amely elválaszthatatlan az itteni nemzetállamok, felszabadító mozgalmak és egyéb államépítő projektek lényegétől.
Ezért gyakran értetlenkednek azon, hogy a kisebbségek politikai képviselői miért működnek együtt a nacionalista többséggel, miért lépnek koalícióra olyan pártokkal, amelyek legszívesebben az életükre törnének, hogyan lehet az, hogy a kisebbségek nacionalista többséggel kötnek koalíciót, valahányszor erre lehetőségük nyílik.
A horvátországi szerbeken számon kérni, hogy időnként koalícióban voltak a HDZ-vel, vagy a szerbiai bosnyákokon és magyarokon azt, hogy koalícióra léptek a haladókkal vagy Koštunicával – nem nehéz, semmibe sem kerül, csak éppen figyelmen kívül hagy néhány tényt.
Például azt, hogy ugyanezek a kisebbségek a demokratikus kormányokkal is együttműködtek, amikor demokratikus politikusok szerezték meg a többséget. Nyilvánvaló, hogy inkább velük működtek volna együtt, és az is, hogy ez sokkal természetesebb számukra.
Nem várhatjuk el a kisebbségektől, hogy demokratizálják és normalizálják a társadalmunkat. Segíthetnek ebben, de a munka nagy része a többség feladata.
Miért a kisebbségek végezzék el a ti munkátokat?
Egyszerűen fogalmazva: nemzetállamot akartatok, amelyben ti vagytok a fő nemzet? Nemzeti felszabadulást és emancipációt akartatok?
Akkor építsétek fel ezeket a nemzetállamokat demokratikus alapokon, minden egyes ember jogainak védelmére, az egyén méltóságának és jogainak tiszteletére alapozva – ami magában foglalja a nemzeti hovatartozás szabad megválasztásának jogát, a nyelvhez, kultúrához és minden máshoz való jogot is.
Teremtsetek olyan légkört, amelyben nem számít, ki melyik nemzethez tartozik, amelyben a kisebbségek nem érzik magukat másodrendű állampolgároknak.
Teremtsetek a szabadság, mindenekelőtt a személy szabadságának légkörét – és akkor az emberek többé nem fognak nemzeti közösségekbe tömörülni, hanem más alapokon kapcsolódnak egymáshoz: világnézeti, szellemi, ideológiai, esztétikai alapon…
Ellenkező esetben végül az derül ki, hogy a kisebbségek elnyomása a nemzetállam raison d être-je, vagyis létezésének valódi értelme.
Egy ilyen államnak pedig az égvilágon semmi értelme nincs – sem a többség, sem a kisebbség számára.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A kezdet vége
Az október-novemberi drámai ütközés a költségvetés kapcsán meg fogja mutatni, hogy mekkora szükség lett volna a >
„Fogjátok meg a rektort” és a rossz diákokat a blokádban
Ez a „sanghaji” és neoliberális világnézet azonban tökéletesen megfelel az itteni uralkodó politikai osztály logikájának is. >
Szeptember 11. – a kivételes állapot, amely nem ért véget
Egy demokratikus állam nem attól különbözik a diktatúrától, hogy soha nem kerül veszélybe, és nem is >
Amikor az AI-ágensek összefognak – és kijátsszák az embert
Az elmúlt héten több olyan eset is napvilágra került, amelyben mesterségesintelligencia-ágensek nem egyszerűen végrehajtották a rájuk >
Útmutató a választóknak a választások túléléséhez/megnyeréséhez
Lényegtelen most Koszovó, Bosznia egyik entitása, az Európai Unió, a srebrenicai népirtás, a háborús bűnök és >
A (nem) kihirdetett gyász napjai
Mindezt annak mély tudatában tette, hogy valójában bűnözőről van szó, ám az epikus formula szerint a >
Alagút
Az ellenzék széttöredezett, tele viszályokkal, és meglehetősen kevés elképzeléssel arról, mit kellene tenni. 2000. szeptember 24. >
Választási manipuláció vagy a demokrácia ünnepe?
A voksolás igazi tétje ezért nem feltétlenül a választás éjszakáján dől el. Ha a kormányoldal győz, >
Guardian: Ratko Mladić, a „boszniai mészáros” hősnek kijáró temetést kapott Szerbiában
Az Európai Bizottság egyik szóvivője hétfőn megismételte a figyelmeztetést. „A háborús bűnösök dicsőítése, a népirtás tagadása >
Orbán-féle médiabefolyásolási recept Magyarország után a választások előtt Szerbiában is megjelenik
Orbán receptje immár leválasztható magáról Orbánról. Közvetítők révén exportálható, és hozzáférhetővé válik azoknak a kormányoknak, amelyeknek >
A világot gengszterek és diktátorok sodorják a szakadék szélére, de van út egy jobb jövő felé
Először is: a második világháború utáni világrend legfontosabb pillérei, bár súlyosan meggyengültek, egyelőre még nagyjából a >
„Bilincset az Orbán-rendszer haszonélvezőire”: Magyar Péter megkezdi az oligarchák kezébe került vagyon és pénz felkutatását
Magyar Péter azt ígérte a magyaroknak, hogy visszaszerzi a jogellenesen megszerzett vagyont az Orbán Viktor-korszakból. Most >