Ma István, Bernát névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
MILA PAJIĆ: Szerbia nevében: bocsássanak meg
„A bocsánatkérés mindannyiunk felelőssége, függetlenül attól, mikor születtünk.”
A hatalom egyértelművé tette, hogy nem hajlandó felelősséget vállalni a Szerbia nevében elkövetett bűncselekményekért. Nekünk, Szerbia polgárainak újra és újra követelnünk kell ezt tőlük – miközben mi magunk is vállaljuk a saját felelősségünket. Abban a pillanatban, amikor a diáktüntetésekből kinőtt mozgalom annak a hatalomnak a megkérdőjelezhetetlen ellenfelévé válik, amely saját teljhatalmi vágyának foglyává tette az országot, ugyanabban a pillanatban elveszíti minden érvét a hallgatásra és az igazságtól való elfordulásra. Igen, sajnos ez a helyzet. Senki sem élvezi azt a kiváltságot, hogy mentesüljön a felelősség alól. Ezért mindannyiunk kötelessége vállalni azt.
Egy roskatag házban éltek, egy kisvárosban, ahol mindenki ismert mindenkit. Éppen annyijuk volt, hogy ne ugyanaz kerüljön minden nap az asztalra. Éppen annyijuk volt, hogy az érettségi előtt elutazhassanak a legközelebbi nagyvárosba új cipőt venni. Éppen annyijuk volt, hogy a fiú álmodhasson arról az életről, amelyet majd magának választ. Melyik egyetemre jár majd, mivé válik, hol épít házat, mit ültet a kertbe, kivel öregszik meg, hogyan nevezi majd el a gyermekeit.
Az asszonynak fényképek maradtak utána. Néhányat csak most talált meg. Hozzáteszi őket fia szerény fényképgyűjteményéhez, akit utoljára akkor látott, amikor kiragadták a karjai közül, őt pedig erőszakkal egy öreg, rozoga buszra tuszkolták.
Mozdulatlanul kellett ülnie, lehajtott fejjel, és hallgatnia a könyörtelenség megtestesítőjének gúnyolódását. A térdét azzal a kendővel kellett letakarnia, amellyel korábban megpróbálta fiát lánynak álcázni, remélve, hogy így titokban megmentheti a haláltól. A kendőt gondosan az ölébe hajtogatta, tudva, hogy már csak az őrzi majd fia illatát, amely beleszövődött az anyagba.
A fia nem tért vissza.
Az a rémült tekintet és a sikoly, mielőtt megragadták, volt az utolsó. Olyan hangos volt a korábbi évek zsivajához képest, amikor iskola után hazatérve felébresztette őt délutáni álmából. Olyan tiszta volt azokhoz a könyörgő szemekhez képest, amelyekkel rátekintett, amikor valamit megtiltott neki. Tudta, hogy az anyja nem képes büntetést kimondani, ha azokba a szemekbe néz. És azt is tudta, hogy a hangját bármilyen zajban felismeri.
Amikor elvezették a buszhoz várakozó sorból, ahol az anyja állt, a fiú elfordította a fejét, tudva, hogy az lesz az utolsó kép, amelyet az anyja róla megőriz.
Az utolsó – egészen addig, amíg be nem hívták, hogy azonosítsa gyermeke maradványait, amelyeket a hideg betonra fektettek. Még a beton is megrepedt azon kevés csont súlya alatt, amelyeket sikerült megtalálni. Egy anyának nem kell hallania a fia hangját ahhoz, hogy felismerje őt, bármilyen nagy is a zaj.
Így élnek ma azok, akiknek fiait, testvéreit, férjeit, egész családjait és nemzedékeit 1995 júliusában meggyilkolták Srebrenicában. Vannak, akiket mind a mai napig nem találtak meg. Mások emlékei halványulnak, és már csak távoli rokonok történetei maradtak, hogy az idővel – a feledés legnagyobb szövetségesével – szemben megőrizzék őket.
És mi?
Úgy teszünk, mintha nem tudnánk, mi történt. Úgy válogatjuk a szavakat, hogy ne sodorjuk magunkat bajba. Mentségeket keresünk a hallgatásunkra: választási taktikákról beszélünk, megosztó narratívákról, Szerbia esélyeiről, a fiatalokról, akiknek vállát állítólag semmiképp sem szabad a felelősség terhével megterhelni. Hiszen összeroppanhatnak ekkora nyomás alatt. És akkor mi lesz velünk? Hogyan harcolunk majd a saját életünkért? Hogyan őrizzük meg a fiktív, össznemzeti egységet?
Természetesen elsősorban azokat terheli a felelősség, akik tagadják mindezt, és akik ezt ma már az országos frekvencián sugárzó televíziók mindegyikén megtehetik. Hivatalosan az övék a felelősség. Igaz, nem fogják vállalni – de mit lehet tenni? Ráérünk ezzel később foglalkozni, most fontosabb dolgunk van. Hiszen most nem ideológiákról beszélünk, hanem a rezsim elleni küzdelemről.
A hatalom egyértelművé tette, hogy nem hajlandó felelősséget vállalni a Szerbia nevében elkövetett bűncselekményekért. Nekünk, Szerbia polgárainak újra és újra követelnünk kell ezt tőlük – miközben mi magunk is vállaljuk a saját felelősségünket.
Abban a pillanatban, amikor a diáktüntetésekből kinőtt mozgalom annak a hatalomnak a megkérdőjelezhetetlen ellenfelévé válik, amely saját teljhatalmi vágyának foglyává tette az országot, ugyanabban a pillanatban elveszíti minden érvét a hallgatásra és az igazságtól való elfordulásra.
Igen, sajnos ez a helyzet. Senki sem élvezi azt a kiváltságot, hogy mentesüljön a felelősség alól. Ezért mindannyiunk kötelessége vállalni azt.
Hogyan?
Úgy, hogy minden év július 11-én kimegyünk az utcára, és kimondjuk: tudjuk, hogy Srebrenicában népirtás történt. Tudjuk, hogy mindezekben az években hazudtak nekünk. Tudjuk, hogy szándékosan hagyták ki ezt a tankönyvekből. Tudjuk, hogy ez az önök érdekét szolgálja. Tudjuk, hogy a népirtás tagadása csak tovább mélyíti annak következményeit, és hogy a bocsánatkérés az igazságszolgáltatás egyik alapvető eleme.
Ezért Szerbia nevében: bocsássanak meg.
Bocsássanak meg, hogy üres házakba kellett visszatérniük. Bocsássanak meg, hogy gyermekeik illata már csak abban a kendőben maradt meg, amellyel megpróbálták megmenteni őket. Bocsássanak meg, hogy csak fényképek maradtak önöknek. Bocsássanak meg, hogy a hideg betonon térdelve kellett reménykedniük abban, hogy legalább apjuk földi maradványainak egy darabját megtalálják. Bocsássanak meg, hogy testvéreiket máig nem találták meg.
Szerbia nevében: bocsássanak meg azért, amit elkövettek.
A bocsánatkérés mindannyiunk felelőssége, függetlenül attól, mikor születtünk. Már önmagában az a tény elegendő, hogy egy olyan Szerbiában születtünk, amely nem akadályozta meg a népirtást. Az pedig, hogy Szerbia mindmáig tagadja azt, még nagyobbá teszi ezt a felelősséget.
Idén nem sikerült. Próbálják meg jövőre.
És mivel már a harmincegyedik év is elmúlt, és a felelősség mindannyiunké – még ha ez közel sem elegendő:
Szerbia nevében: bocsássanak meg.
Következő cikk: Anyanyelvhasználat – látszat és a valóság
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Az újságírás keserves nyüszítése
Mostantól a rezsimnek – hacsak nem történik valami csoda – négy országos frekvenciával rendelkező televíziója lesz, >
Amerika szocialistái előretörnek
A politikai környezet mindenesetre kedvez a progresszív baloldal további erősödésének: Trump elnök népszerűsége tartósan mélyponton van, >
A plénumtól a választásokig
Ha a mozgalom nem épít hidat a politikai cselekvés e két formája között, fájdalmas felnőtté válást >
„Hol ég?”, azt nem kérdezte Vučić
Szerbia elnöke tehát nem ment el meglátogatni a tűz által sújtott lakosságot, a tűzoltókat, az önkénteseket, >
Mi értelme a nemzetállamnak, ha nem lehet benne elnyomni a kisebbségeket?
Nem nehéz sem elképzelni, sem megtudni, hogyan érzik magukat a kisebbségek ezekben a mi országainkban. A >
Szerb trójai faló
De ha a képzeletbeli néző maga az EU, akkor mi van? Az üzenet valami ilyesmi lehetne: >
„Vučić barátja, mint egy egyszerű szerb paraszt”: Orbán Viktor látogatása a gučai trombitásfesztiválon
Ez azért fontos, mert Magyarországon korrupciós, bűnügyi és politikai korrupcióval kapcsolatos vádemelések várhatók, és nagyon rossz >
Pásztor Bálint ára
Felszólítjuk Pásztor Bálintot, hogy hagyjon fel az olcsó politikai üzletelés nagy szavak mögé rejtésével, és végre >
A feltételezett gengszter, aki fejfájást okoz Kushner albániai üzlete miatt
A falusiak azt állítják, hogy figyelmeztették Trump vejét: tengerparti földjüket Artur Shehu lopta el, aki ellen >
Az olvasás a király
Hosszú távon valójában csak a könyvek számítanak. A filmek, podcastok és TikTok-videók képesek felkelteni a figyelmet >
Mi köze a közelgő szerbiai választásoknak Zelenszkij látogatásához?
A fegyverkereskedelem, vagyis az Ukrajnának történő fegyvereladás Volodimir Zelenszkij ukrán elnök szerbiai látogatásának legfontosabb aspektusa – >
Vučić „Olujája”
A szerbiai nép nem tudja leváltani a horvátországi hatalmat, amely az Oluját ünnepli, és nem tudja >