Ma örs, Stella, Kamil névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Az Orbán-féle értelmiségi
Urának asztalánál ülő visszhang, professzori címkével ellátott udvari hangszóró, tanúsítvánnyá silányított gondolkodó, díszpecsétté taposott emberi autonómia. Ha kell, aláír. Ha kell, hallgat. Ha kell, megmagyarázza, hogy a bunkósbot valójában ontológiai önvédelem, a politikai uszítás közösségmetafizika, a gyűlölet pedig nemzeti karakterológia. Tudományosnak látszó mondatokkal körbetapétázza a hatalom legközönségesebb ösztöneit, majd elégedetten hátradől, mintha gondolkodott volna. Julien Benda Az írástudók árulásában pontosan erről beszélt: arról a pillanatról, amikor az írástudó lemond az igazság egyetemességéről, és a politikai szenvedélyek, törzsi lojalitások, nemzeti mitológiák szolgálatába áll. Orbán udvari értelmisége mintha Benda könyvének karikatúrája volna: lábjegyzetelt árulás, professzori címmel ellátott szervilizmus, a gondolkodás díszcsomagolásában kínált lojalitás. Bendánál az írástudó feladata az igazság védelme, Orbánnál a vezéri mondat szagtalanítása. Gábor György:
„Sosem értettem egyet azokkal, akik szerint a leegyszerűsített kommunikáció miatt veszítettük el az értelmiséget” – mondta Orbán Viktor. Majd így folytatta: „nem lehet mindenkihez ugyanazon a hangon beszélni, és abban igazuk van.” Aztán következett a lényeg: „Mert ha a Professzorok Batthyány Köréhez gyakrabban mentünk volna el, és elmondtuk volna, hogy mit gondolunk a világról, meg a helyzetről, akkor őket nem zavarta volna szerintem az, hogy az üzenetünk leegyszerűsített. Inkább az a kapcsolattartás, élő szövet, az ország jövőjéről gondolkodó magas minőségű emberekkel és csoportokkal, az hiányzott.”
Micsoda mondatok. Egy egész rendszer társadalomképe, osztályöntudata, szellemi szegénysége és újgazdag dölyfe belefér. „Magas minőségű emberek.” Emberről beszél, de áruról gondolkodik. Értelmiségről beszél, de beszerzési kategóriát lát maga előtt. Mintha a szellem is közbeszerzésen érkezne, kilóra mérve, pecséttel ellátva, politikai hűség szerint minősítve. Van első osztályú ember, másodosztályú ember, csomagolássérült ember, kifutó modell, selejt, akciós tétel, a külön pultban pedig ott fekszenek a vákuumfóliázott, nemzeti érlelésű „magas minőségű emberek”.
Orbán itt osztályoz, válogat, minősít. Az embert termékké alakítja, a gondolkodást megvásárolható szolgáltatássá, az értelmiséget politikai beszállítóvá. Ez a mondat a hatalmi gőg nyelve. A parvenüé, aki megszerezte a kastélyt, felhordatta bele a nehéz bútorokat, még könyvespolcokról is gondoskodott, rajtuk sosem olvasott könyvekkel, rakatott a falra néhány történelmi képet, majd azt hiszi, ettől kultúrája is lett. Pedig csak berendezése van.
Orbán felcsúti úrhatnámsága pontosan így képzeli el az értelmiségit. Dísztárgyként, használati eszközként, udvari személyzetként. Olyan emberként, akit oda lehet ültetni az asztal végére, ha rangot kell adni a vacsorának; akit elő lehet venni, ha a politikai durvaság mellé kell egy latin szagú mondat; akit meg lehet hívni, ha a propaganda mögé kell némi akadémiai tapéta. Az ilyen értelmiségi Orbán szemében akkor működik jól, ha érti a dolgát: nem zavar, nem kérdez, nem emeli fel a fejét. Bólint. Aláír. Magyaráz. Igazol. Szép, hosszú, tudományosnak látszó mondatokban visszamondja azt, amit az úr hallani akar.
Ez a parvenü hatalom legmélyebb frusztrációja. Lenézi az értelmiséget, de vágyik a pecsétjére. Megveti a gondolkodót, de akarja a díszletét. Gyanakszik a tudásra, de sóvárog a címek után. A valódi autonómiát gyűlöli, a megvett tekintélyt imádja. A könyvet háttérnek használja. A professzor társadalmi bizonyíték: lám, mellettem állnak a magas minőségűek is.
Csakhogy az értelmiségi nem ettől értelmiségi. Nem a címtől, nem a meghívótól, nem az állami pénztől, nem a miniszterelnöki közelségtől, nem a kuratóriumi tagságtól, nem a kitüntetéstől, nem a fényképezkedéstől. Az értelmiségi ott kezdődik, ahol a hatalom elvárása véget ér. Ott, ahol a gondolkodás veszélyes. Ott, ahol az igazság kimondása kényelmetlen helyzetbe hozza azt, aki kimondja.
Erre a Biblia pontosabb példát ad, mint Orbán összes kommunikációs tanácsadója együtt. Mindig voltak próféták az urak asztalánál. Etették őket, tartották őket, meghívták őket, ők pedig cserébe azt mondták, amit az uruk hallani akart. Békét ígértek, amikor romlás közeledett, győzelmet hirdettek, amikor pusztulás készülődött. Megnyugtatták a királyt, megsimogatták a hatalom lelkiismeretét, és gondoskodtak róla, hogy az uralkodó saját vágyait isteni igazolásnak hallja.
A hamis próféta legbiztosabb ismertetőjele éppen ez: jó helyen ül. Közel az asztalhoz. A húsos tálak mellett. A hatalom védelmében, a fizetség biztonságában. A mondanivalója már azelőtt ismert, hogy megszólalna, mert nem az igazságból következik, hanem az ülésrendből. Aki az úr kenyerét eszi, rendszerint az úr álmát magyarázza.
Az igaz próféta egészen más alak. Nem komfortos, nem dekoratív, nem társasági. Nem illik az ünnepi asztalhoz. Illés nem az udvari jómodor embere. Ámósz nem palotai kommunikátor. Jeremiás nem stratégiai főtanácsadó. Mikeás nem hatalomtechnikai háttérember. Az igaz próféta azért kellemetlen, mert igazat mond. Akkor is, ha kinevetik. Akkor is, ha megverik. Akkor is, ha börtönbe vetik. Akkor is, ha ciszternába, sárba, pöcegödörbe dobják. Az igaz próféta nem az uralkodó lelki kényelmét szolgálja, hanem azt a rettenetes dolgot, amelyet a hatalom a legkevésbé szeret: az igazságot.
Orbán értelmiségképe ezzel szemben az udvari hamis próféta modelljére épül. Ő olyan értelmiségit szeret, aki az asztalánál ül, az ő kenyerét eszi, az ő haragját nevezi történelmi szükségszerűségnek, az ő frusztrációját emeli nemzeti filozófiává, az ő durvaságát fordítja át civilizációvédelmi szólamokká. A feladat egyszerű: a vezér ösztöneiből gondolatot kell gyártani, a politikai indulatból elméletet, a bosszúból történelemfilozófiát, a bunkóságból szuverenitáselméletet.
Itt kerül elő a Professzorok Batthyány Köre. Orbán maga állította ki róluk a bizonyítványt. Ha gyakrabban mentek volna hozzájuk, mondja, ha elmagyarázták volna nekik, mit gondolnak a világról meg a helyzetről, akkor talán kevésbé zavarta volna őket a leegyszerűsített üzenet. Ez a mondat a PBK teljes szellemi megsemmisítése, ráadásul belülről. Orbán lényegében azt mondja róluk: ezeknek csak oda kellett volna menni, megetetni őket egy kis árnyalt magyarázattal, és máris szépen lenyelték volna a leegyszerűsített propagandát.
Méltán beszél így róluk. Mert akit így lehet kezelni, azt így is fogják kezelni. Aki vállalja az udvari próféta szerepét, ne csodálkozzék, ha az ura szolgaként beszél róla. Aki önként ül az asztalhoz, ahol a gondolkodás helyett lojalitást szolgálnak fel, ne sértődjék meg, ha egyszer kiderül: nem vendég volt, hanem személyzet. A PBK ebben a mondatban nem intellektuális közösségként jelenik meg, hanem karbantartandó visszhangként. Olyan társaságként, amelyhez időnként el kell menni, hogy a hatalom szavai megfelelő akadémiai utórezgést kapjanak.
Ez az Orbán-féle értelmiségi: urának asztalánál ülő visszhang, professzori címkével ellátott udvari hangszóró, tanúsítvánnyá silányított gondolkodó, díszpecsétté taposott emberi autonómia. Ha kell, aláír. Ha kell, hallgat. Ha kell, megmagyarázza, hogy a bunkósbot valójában ontológiai önvédelem, a politikai uszítás közösségmetafizika, a gyűlölet pedig nemzeti karakterológia. Tudományosnak látszó mondatokkal körbetapétázza a hatalom legközönségesebb ösztöneit, majd elégedetten hátradől, mintha gondolkodott volna.
Julien Benda Az írástudók árulásában pontosan erről beszélt: arról a pillanatról, amikor az írástudó lemond az igazság egyetemességéről, és a politikai szenvedélyek, törzsi lojalitások, nemzeti mitológiák szolgálatába áll. Orbán udvari értelmisége mintha Benda könyvének karikatúrája volna: lábjegyzetelt árulás, professzori címmel ellátott szervilizmus, a gondolkodás díszcsomagolásában kínált lojalitás. Bendánál az írástudó feladata az igazság védelme, Orbánnál a vezéri mondat szagtalanítása.
Gramsci organikus értelmiségiről beszélt, aki egy társadalmi csoport tapasztalatát és világát képes formába önteni. Orbán ebből is megalkotta a maga nyomorult udvari változatát: az organikus udvaroncot. Olyan embert, aki szervesen tapad a kifizetőhelyhez, a meghívóhoz, a kuratóriumi székhez, a miniszterelnöki kegyhez. A társadalom hangja helyett a hatalom önimádata szólal meg általa. A közösség tapasztalata helyett a vezér sértettsége kap fogalmi öltözetet.
Mannheim szabadon lebegő értelmiségije Orbán számára nyilván rémálom. A szabadon lebegő értelmiségi rálát különböző társadalmi nézőpontokra, mert nincs pórázra kötve egyetlen hatalmi érdekhez. Orbán a kikötött értelmiségit szereti. Azt, akinek van gazdája. Azt, akinek van helye az asztalnál. Azt, aki tudja, honnan jön a meghívó, a pénz, a cím, a mikrofon, a taps, a professzori kinevezés. Mannheim lebegéséből itt felcsúti állattartási rend lesz: rövid póráz, biztos koszt, rendszeres simogatás, időnként nyilvános szerepeltetés.
Bourdieu szavaival az értelmiségi mező autonómiája volna a tét. A tudomány, a művészet, a gondolkodás belső mércéje, saját becsülete, önálló szabályrendje. Orbán ösztönösen gyűlöli ezt az autonómiát. A parvenü hatalom mindig dühbe jön attól, amit nem tud azonnal megvenni. Ezért próbál mindent árfolyamhoz kötni: intézményt, címet, kutatóhelyet, egyetemet, folyóiratot, emlékezetet, fogalmat. A szimbolikus tőkét politikai aprópénzre váltja. A professzori rangból udvari jelvényt csinál, a tudásból kelléket, a vitából engedetlenséget, a függetlenségből sértést.
És itt látszik igazán Orbán tahósága. Nem modorbeli kérdés ez, nem stílusprobléma, nem néhány nyers fordulat ügye. Mélyebb, társadalmi és szellemi tahóság. Az a fajta, amely képtelen felfogni, hogy a gondolkodásnak belső méltósága van. Az a fajta, amely azt hiszi, hogy akinek ára van, annak értéke is van. Az a fajta, amely a professzort ugyanúgy nézi, mint a vállalkozót, az intézetet ugyanúgy, mint a stadiont, a szellemi tekintélyt ugyanúgy, mint egy megvett telket. Megszerezhető, átírható, beépíthető, hasznosítható.
A valódi értelmiségi azonban másféle lény. Szókratész nem az athéni hatalom asztalánál kereste a vacsorát, hanem kérdezett, amíg halálra nem ítélték. Voltaire nem azért lett fontos, mert szépen bólogatott a trón mellett, hanem mert a fanatizmus és az igazságtalanság ellen írt. Zola nem udvari köszönőlevelet fogalmazott, hanem odavágta a hatalom arcába: J’accuse. Bibó István nem azért maradt erkölcsi mérce, mert sikeresen megtalálta a politikai túlélés kényelmes formáit, hanem mert 1956-ban képes volt egyedül ülni a Parlamentben, amikor mások már számolták, merre érdemes átállni. Az értelmiségi szerep lényege soha nem a hatalom kiszolgálása volt. A lényege a kellemetlenség, a zavar, a kérdés, a tanúságtétel. Az a mondat, amelyért nem jutalom jár, hanem következmény.
Orbán ezt a szerepet nem érti, ezért gyűlöli. Aki szabadon gondolkodik, az számára hálátlan. Aki kérdez, az ellenséges. Aki nem kér az asztalából, az gyanús. Aki nem hajol meg a parvenü kastélyában, az bizonyára megveti a gazdát. És talán éppen ez fáj neki a legjobban. Mert hiába a hatalom, hiába a pénz, hiába a stadion, hiába a magánvagyonná párolt ország, a valódi szellemi tekintélyt nem lehet ugyanazzal a mozdulattal megszerezni, amellyel egy birtokot, egy intézetet vagy egy médiabirodalmat.
Ezért kell neki az udvari értelmiségi. A hamis próféta. A PBK-féle visszhang. Az asztalhoz ültetett professzori árnyék. Mert az ilyen ember eljátssza neki, hogy a hatalomnak mélysége van. Eljátssza neki, hogy a politikai önzésből történelmi küldetés lett. Eljátssza neki, hogy a gyűlöletnek filozófiája van. Eljátssza neki, hogy a bunkóság népi bölcsesség, a bosszú államférfiúi realizmus, a frusztráció nemzeti szenvedély. Ez az udvari értelmiségi legfőbb hivatása: tükröt tartani a hatalom elé úgy, hogy a tükörben mindig nagyobbnak, okosabbnak, történelmibbnek lássa magát.
A nyelvfilozófiai rész itt válik egyszerűvé. A hatalom azért tart udvari értelmiségit, mert a mocskos mondatot tisztára kell beszélni. A nyers indulatot fogalmi mártásba kell forgatni. A propaganda szavát át kell öltöztetni gondolattá. Wittgenstein szerint nyelvünk határai világunk határai. Orbán világában a propaganda határai jelentik a világ határait, a valóság pedig akkor léphet be, ha előbb átesett a kommunikációs fertőtlenítésen.
Közben az értelmiség elvesztésének valódi oka aligha a mondatok rövidségében keresendő. A rövid mondat miatt egyetlen komoly ember sem távolodik el egy politikai közösségtől. A gond ott kezdődik, amikor a rövid mondatok évek alatt leváltják a gondolkodást. Amikor a kérdésből árulás lesz, a kételyből ellenségesség, a szakértelemből akadékoskodás, a kritikából hazaárulás, a tudásból pedig liberális luxuscikk. Amikor az értelem úri huncutságnak minősül, a fogalom pedig csak addig hasznos, amíg engedelmesen viseli a pártlogót.
Orbán most lényegében azt mondja: a hatalom éveken át falvédőmondatokkal, ellenségképekkel és vezéri kinyilatkoztatásokkal etette a nyilvánosságot, majd túl ritkán kínált hozzá késsel-villával fogyasztható ideológiai köretet a „magas minőségűeknek”. Nem az zavarta, hogy az ország egyre kevesebb értelmes beszédet kapott. Az zavarta, hogy a megvett értelmiségi visszhang karbantartása hiányos maradt.
Ez a mondat azért megsemmisítő, mert önmagát semmisíti meg. Aki valóban komolyan veszi az értelmiséget, annak eszébe sem jut „kapcsolattartási csatornaként” beszélni róla. Tartalék akkumulátorként sem kezeli, amelyet időnként rá kell dugni a hatalom töltőjére. Udvari validációs központot sem lát benne, amelynek dolga, hogy a leegyszerűsített üzenetek alá odarajzolja a mélyebb értelmet. Az értelmiség ott kezdődik, ahol a hatalomnak kellemetlen kérdéseket lehet föltenni. Ahol a vezér gondolatait is mérlegre lehet tenni. Ahol a mondat igazságát nem a származási helye dönti el.
Orbán azonban értelmiségi logisztikáról beszél. Élő szövetről, csatornákról, kapcsolattartásról, csoportokról, magas minőségről. A gondolkodás nála politikai infrastruktúra. Karbantartandó mellékút, amelyen időnként el lehet jutni a professzori külcsín közé. A nyelv pedig hatalmi közmű: vezetéken érkezik, számlázzák, időnként rákötik az udvari magyarázó személyzetre.
Ebben a mondatban Orbán végre nem a saját ellenfeleiről állított ki bizonyítványt, hanem azokról, akiket maga köré képzel. Azokról, akiknek az volna a dolguk, hogy árnyalatot hazudjanak a primitívség köré, mélységet a propaganda alá, gondolatot a hatalmi ösztön fölé. A „magas minőségű ember” itt a hatalom szemében már nem ember, hanem minősített szolgáltatás: udvari visszhang, díszértelmiségi kellék, politikai mosoda.
A „magas minőségű emberek” pedig most eldönthetik, meddig kívánnak még prémium csomagolásban árult udvari selejtnek látszani: professzornak, aki gondolkodik, vagy pecsétes szolgának, aki a bukott propaganda után felmossa a szellemi mocskot.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Rama és Vučić ugyanúgy fojtják el a tiltakozásokat, a Balkán új korszakba lép
Figyelemre méltó – írja Shasha –, hogy két ennyire különböző ember, mint Rama és Vučić, szinte >
Még mindig lövi?
Ha a rezsimellenesek elleni propagandádat nem úgy kezded, hogy „minden választáson legyőzlek benneteket”, hanem úgy, hogy >
Az amerikai forradalom
Ezért fontos a köztársaság, a hatalmi ágak szigorú elválasztása, a fékek és ellensúlyok rendszere, a föderalizmus, >
Anyanyelvhasználat – látszat és a valóság
Mindez azt a benyomást kelti, hogy a hivatalos nyelvhasználat gyakorlati érvényesülése szinte kizárólag a személynevek anyanyelven >
MILA PAJIĆ: Szerbia nevében: bocsássanak meg
A hatalom egyértelművé tette, hogy nem hajlandó felelősséget vállalni a Szerbia nevében elkövetett bűncselekményekért. Nekünk, Szerbia >
PAVLE RADIĆ: Ő is tudja, hogy mi tudjuk: hírhedt radikális hazudozó és manipulátor
„Mindez nem lenne lehetséges, ha a hazugságokra, manipulációra és korrupcióra épülő rendszerben eltöltött hosszú évek nem >
A demokrácia már nem lakik itt (ha egyáltalán valaha is lakott)
Ideje felébrednünk. Kijózanodnunk. Magunkhoz térnünk. Fel kell ismernünk, milyen szörnyeteg áll velünk szemben. Milyen sárkánnyal készülünk >
Orbán veresége intő jel: Szüksége van-e Vučićnak az EU-ra ahhoz, hogy megnyerje a választásokat?
Vučić nagyon jól tudja – és ebben Viktor Orbán közelmúltbeli magyarországi választási veresége komoly figyelmeztetés volt >
Miért fontos egy tisztességes köztársasági elnök?
Egy normális, ugyanakkor ügyes köztársasági elnök saját tekintélyével mozgásba hozhatná a folyamatokat, folyamatosan rámutathatna a törvénysértésekre >
Elszámoltatásra várva
A rezsim úgy végezte ki az országot, ahogy thrillerek sorozatgyilkosai az áldozataikat, hosszan elnyújtva, apránként, míg >
Európa nem hisz Vučićnak: egyetlen nap alatt két akadályba ütközött. Az elnök minden kísérlete, hogy elnyerje az EU jóindulatát, kudarcot vallott
Miután az Európai Parlament elfogadta a Szerbiáról szóló határozatot, nyilvánvalóvá vált, hogy mindaz, amit Aleksandar Vučić >
Miért van szükség a „Szerbia Vučić után” tervre?
Mivel Szerbia súlyos helyzetben van, és a hatalom egyre kevésbé képes eltitkolni kudarcait, sürgős és átfogó >