Ma Jusztin, Jusztina, Auréliusz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Vučić hiperaktív és görcsös diplomáciai offenzívája
Új támasz keresésében
Kétségbeesett külső támaszkeresés zajlik abban a pillanatban, amikor a belső terep egyre instabilabbá válik. És éppen ezért Vučić most valami sokkal kockázatosabbal próbálkozik: az EU és Oroszország közötti egyensúlyozást az Amerika és Kína közötti egyensúlyozással akarja felváltani. Ez pedig sokkal veszélyesebb terep. Bojana Selaković (Radar):
Aleksandar Vučić külpolitikája évekig a nagyhatalmak közötti túlélés művészetére épült. Olyan leckére, amelyet Slobodan Milošević nem tudott elsajátítani: elég közel lenni mindenkihez ahhoz, hogy a stabilitás garanciájának tűnjön, ugyanakkor elég távol maradni ahhoz, hogy megőrizze az autonómia látszatát. De egy másik leckét sem tanult meg Josip Broz Titótól: hogy egy ilyen modell csak akkor maradhat fenn, ha alkalmazkodik a stabil geopolitikai egyensúlyhoz.
Őszintén szólva azt sem lehet mondani, hogy ennek a modellnek a szerbiai alkalmazása kizárólag Vučić érdeme lenne, hiszen ezt az utat politikai elődei taposták ki számára – azok, akik ma a legádázabb ellenfelei. A modell problémája azokban a történelmi korszakokban jelentkezik, amikor a nagyhatalmak közötti mozgástér elkezd eltűnni. 2022 februárja éppen egy ilyen időszak kezdetét jelentette.
Azt lehetne mondani, hogy addig az egyensúlyozás politikája tudatos és világos stratégiát jelentett Aleksandar Vučić számára. Energetikai függés az oroszoktól, gazdasági az Európai Uniótól, pénzügyi és infrastrukturális Kínától. Szerbia EU-tagjelölt ország volt, de Brüsszel részéről nem nehezedett rá nyomás, hogy világos és konkrét határidők mentén átalakuljon, így a hatalom élvezhette e státusz minden előnyét, cserébe csupán a regionális stabilitás fenntartásának árát fizette.
Amikor kitört az ukrajnai háború, Vučić folytatta addigi politikáját, hazardőr módjára arra számítva, hogy a konfliktus rövid időn belül véget ér. Szerbia nem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben, fenntartotta politikai kapcsolatait a Kremllel, miközben gazdasága továbbra is szinte teljesen az európai piacra és beruházásokra támaszkodott. A háború azonban nem ért véget, ezért kénytelen volt az energetikai diverzifikációba is belekezdeni. Egy ideig ez diplomáciai kifinomultságnak tűnt.
Amivel nem számolt, az az volt, hogy éppen az Európa területén zajló háború rázza fel annyira az európai vezetőket, hogy felismerjék: az Európai Unió nyugat-balkáni bővítése mindenekelőtt biztonsági érdekük. Ekkor kezdtek Brüsszelből megérkezni az előzetes számlák a geopolitikai előnyök további élvezéséért – reformkövetelések formájában, amelyek Szerbiát és a régió többi országát tartósan integrálnák az Európai Unió politikai terébe.
Vučić ebből a helyzetből úgy próbált kikeveredni, hogy egy különkocsihoz keresett felszállási lehetőséget a vonaton, amelyet Ukrajna mozdonya húz – érvényes jegy nélkül. Jegy helyett lítiumot, Rafale vadászgépeket, Ukrajnának szánt fegyvereket kínált a kalauzoknak. Ők ezt nem utasították vissza, sőt, de továbbra is ragaszkodtak a jegyhez. Közben az oroszoknak továbbra is a barátság szimbolikus morzsáit adagolta, időnként elismerve segítségüket a belpolitikai nehézségek idején, és elutasítva a NIS államosítását.
Aztán mindenki kezdte elveszíteni a türelmét. Ő is. A kalauzok is, és annak a másik sínpáron várakozó vonatnak a mozdonyvezetője is, amely nem azért vár, hogy Szerbiát valahová elvigye, hanem hogy végleg elszakítsa az első vonattól.
Vučićnak elnézték a korrupciót, a szervezett bűnözést, a médiakontrollt, a választási feltételeket, az intézmények ellenőrzését – mindaddig, amíg biztosította, hogy e rendszer belső gyengeségei ne csapjanak át Szerbia határain túlra. És amíg pótolhatatlannak tűnt.
Vučić reakciója az EU fokozatos csatlakozási modelljére, amelyet Friedrich Merz német kancellár javasolt, talán az elmúlt tizennégy év legőszintébb mondata volt Szerbia európai integrációjáról: ez a modell nem jó Szerbiának. Nem jó, mert nem engedi meg a svédasztalos kiszolgálást (Schengen és a közös piac előnyeit), hanem tartós előfizetést ír elő mindhárom étkezésre, kötelező dress code-dal, amelyről nincs alku. Vagyis a tagjelölt országok tagságát végső célként kezeli, fokozatos hozzáféréssel a tagállamok jogaihoz, de politikai és intézményi átalakulással együtt. És pontosan ez az oka annak, hogy ma az Európai Unión belül két párhuzamos politika létezik Szerbiával kapcsolatban, amelyek gyakran ellentmondásosnak tűnnek.
Az első intézményi politika, amely továbbra is EU-tagjelöltként tekint Szerbiára. Ezért mérlegeli Marta Kos, hogy a jogállamiság leépítése és az igazságszolgáltatás függetlenségének rombolása miatt Szerbia továbbra is megérdemli-e a Növekedési Terv forrásait. Ezért reagálnak az Európai Parlament képviselői Mrdić törvényeire, a médiaszabadság megsértésére, a rendőri brutalitásra, a választási szabálytalanságokra. Ezért mutatják egyes európai szereplők, hogy bizonyos vörös vonalak mégis léteznek.
A második politika továbbra is geopolitikai jellegű – az Európai Unió saját geopolitikai hitelessége és jelentősége miatt fontos számára. Ezért tart fenn Ursula von der Leyen, Marta Kos főnöke, közvetlen politikai csatornát Vučićcsal, és ragaszkodik ahhoz, hogy Szerbia a regionális keret része maradjon. Az európai vezetők egy része szemében Szerbia továbbra is fontos a Balkán stabilitása, az energetika, a migráció és az Oroszországhoz való viszony miatt.
Ez a két európai logika egyre instabilabb geopolitikai környezetben ütközik össze. Az egyik a Nyugat-Balkánt rövid távú stabilitási kérdésként kezeli, a másik pedig megérti, hogy a hosszú távú „stabilokrácia” végül éppen azt az instabilitást termeli ki, amelytől Európa kétségbeesetten fél – és amelyre most a legkevésbé van szüksége.
Amíg ez a két megközelítés egymástól függetlenül működött, Vučićnak sok mindent elnéztek: korrupciót, szervezett bűnözést, médiakontrollt, manipulált választási feltételeket, ellenőrzött intézményeket – mindaddig, amíg biztosította, hogy a rendszer gyengeségei ne terjedjenek túl Szerbia határain. És amíg pótolhatatlannak tűnt.
A legújabb bűnügyi botrányok és magas rangú rendőri tisztségviselők letartóztatásai éppen akkor történnek, amikor ez a percepció kezd megrepedni.
A nagyhatalmak együtt tudnak működni erősen autoriter vezetőkkel is. A probléma akkor kezdődik, amikor politikailag kifáradt és hosszú távon kiszámíthatatlan partnerként kezdenek tekinteni rájuk. Milo Đukanović a legjobb példa erre. És éppen itt jutunk el Vučić mai legnagyobb problémájához.
A diákmmozgalom vezette tiltakozási hullám nem pusztán azért veszélyes, mert tiltakozik. Hanem azért, mert először rendítette meg komolyan a hatalom monopóliumát a társadalmi energia és a jövő eszméje felett. Az autoriter rendszerek nemcsak a szervezett ellenzéktől félnek. Attól a pillanattól félnek, amikor az emberek megszűnnek hinni abban, hogy a fennálló rend az egyetlen lehetséges. Vučić rendszere évekig a legyőzhetetlenség képzetére épült. Amikor ez a képzet gyengülni kezd, megváltoznak a hazai elitek, a befektetők és a nemzetközi szereplők számításai is. Ezért redukálódik már másfél éve folyamatosan Vučić és gépezete reakciója a lázadás hullámára annak delegitimálására és arra a kísérletre, hogy azt szélsőséges tüntetők kis csoportjaként mutassa be.
Ezért hat Vučić legutóbbi diplomáciai offenzívája hiperaktívnak és görcsösnek. Ez már nem a kiegyensúlyozó stratégiai diplomácia, mert az instabil geopolitikai viszonyok között lehetetlenné vált. Ez kétségbeesett külső támaszkeresés abban a pillanatban, amikor a belső terep instabillá válik. És ezért próbál most Vučić valami sokkal veszélyesebbet: az EU és Oroszország közötti egyensúlyozást Amerika és Kína közötti egyensúlyozással felváltani.
Washington és Peking rivalizálása ugyanis már nem pusztán eltérő érdekek kérdése, hanem a világ jövőbeli szerkezetének kérdése: technológia, energetika, mesterséges intelligencia, infrastruktúra, biztonsági hálózatok és globális ellátási láncok kérdése. Egy ilyen konfliktusban a kis államok nehezen maradhatnak sokáig teljesen semlegesek.
A Szerbiával kapcsolatos két európai logika egyre instabilabb geopolitikai környezetben ütközik össze. Az egyik rövid távú stabilitási kérdésként kezeli a Nyugat-Balkánt, a másik pedig megérti, hogy a tartós stabilokrácia végül pontosan azt az instabilitást termeli ki, amelytől Európa kétségbeesetten fél.
Az elmúlt napokban szinte paradox képet látunk: Vučić Pekingben elmélyíti Kínával a politikai és infrastrukturális kapcsolatokat, miközben egy jövőbeli stratégiai párbeszédben a Trump-adminisztrációval megpróbálja elfoglalni Viktor Orbán helyét Európa ezen részén. Két nap leforgása alatt dicshimnuszokat ír e két ország elnökeiről, erőforrásokat, infrastruktúrát, privilegizált befektetési eljárásokat, felelősség alóli felmentést, csaknem gyarmati státuszt kínál Szerbiának – sőt polgárainak szeretetét is. Azokét, akik az ő hosszú éveken át folytatott belső megosztó politikájának köszönhetően éppen most ásták be magukat az européerek és ruszofilek lövészárkaiba.
Egy elnök, aki nem akarja, hogy Szerbia egy egyenrangú, de szuverén államokból és népekből álló közösség része legyen, amelyhez történelmileg és földrajzilag is tartozik; ahol nem elfogadható, hogy a bírák pártutasításra ítélkezzenek, hogy a választásokat futballhuligánok segítségével bonyolítsák le, és szétvert fejekkel végződjenek, vagy hogy minden média tartalmát egyetlen Viber-csoportból szerkesszék.
Ugyanakkor annak az egyetlen európai államnak az elnöke is, amely nem vezetett be szankciókat Oroszország ellen; aki oly sokszor hivatkozott a szerb–orosz testvéri kapcsolatokra, és aki minden európai főváros szemébe belemutatott, amikor megjelent Moszkvában a második világháború befejezésének 80. évfordulójára rendezett katonai parádén.
Minden, amit ezekben a napokban hallottunk Szerbia jövőbeli kínai együttműködéséről, és minden, amit a következő napokban hallani fogunk az Amerikával való jövőbeli együttműködésről, lényegtelenné válik. Ennek a diplomáciai offenzívának az egyetlen biztos eredménye az lesz, hogy végleg eltűnik a lázadó Szerbia különböző részeit megosztó egyik fontos törésvonal. Többé nincs szükség sem EU-s csillagocskákra, sem Jézusra a harcban azzal szemben, akinek politikája végül gyarmati igazgatássá silányul. Hogy Washingtonból vagy Pekingből irányítják majd – az már mindegy.
Következő cikk: A vajdasági magyar sajtó állapota rendkívül aggasztó
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A nem-győzelem
Ne feledjük, hogy a Hormuzi-szoros Trump iráni bombázásainak megkezdése előtt is nyitva volt. A legjobb esetben >
Vajdasági gazdákért: azonnali kárfelmérést és kártérítést!
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) feszólítja a Szerb Köztársaság Kormányát, Vajdaság Autonóm Tartomány Kormányát, valamint >
Lehetséges forgatókönyvek Vučić 2028-ig tartó hatalmon maradására
„Az elnök lemond egy nagyszabású, előre megrendezett Vid-napi nagygyűlésen. A parlament elnöke ideiglenes köztársasági elnökké válik. >
Büdös tahóság
Orbán ezzel szabaddá tette a pályát. Mostantól ugyanilyen eleganciával lehet beszélni az ő családjáról? Lányáról, vejéről, >
Jeffrey Epstein kísértete a Fehér Házban
A Situation Roomban valaki felhozott egy meg nem erősített vádat Trumppal kapcsolatban. A történet szerint Epstein >
Amikor a tudomány sért
A „fetisizmus” körüli bulvárhisztéria valójában a tudomány és a társadalomról szóló tudás elleni támadás is. Mikor >
A futball elüzletiesedéséről
A sportág, amely történelmileg – nemcsak Angliában, a játék bölcsőjében, hanem minden országban, amelyet a 20. >
Orbán bukása és Európa felemelkedése
Veresége nem a szélsőjobboldali politika végét jelenti Európában, hanem annak az illúziónak a végét, hogy a >
„Nukleáris opció”: elismeri-e az EU a választási eredményeket, ha az SNS-rendszer ugyanúgy folytatja, mint eddig
Az Európai Unió viszonya a szerbiai választásokhoz attól függ majd, hogy végrehajtják-e a választási feltételek javítására >
Mindenkit el fog taposni, és a szeme sem rezzen
Minden süllyed. Vučić több bombát dobál, mint valaha. Nem is rejtőzködik. Magának követeli az ég minden >
Hogyan hozott szégyent Vučić Szerbiára
Nyilvánvaló, hogy a szerb államfőnek már régóta nem elegendő támaszt nyújtanak a hivatalos intézmények, ezért minden >
Gyorsvasút, NIS, Wizz Air, Utiber stb.: Miért „recseg-ropog” hirtelen minden a magyarokkal?
Amióta Orbán Viktor elvesztette a magyarországi választásokat, úgy tűnik, hogy Szerbia üzleti kapcsolatai a korábbi közeli >