Ma örs, Stella, Kamil névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
A fasisztoid lázadás a maga korában
avagy a megejtett demokrácia
Mint ahogy a harmincas évek vége felé szinte minden zsidó családban előfordult Európában, hogy valamelyik rokon azt mondta: Ti mindannyian meg vagytok hülyülve! – és meg sem állt Amerikáig. Ők is elenyészően kevesen voltak. És ma már nincs értelme Amerikába menni. Akik mindezt ott szemlélik, ma már nincs hová szaladjanak nemzetük másik fele elől. Ahogy mi se az elől a többség elől, akik irtózatosan félrevezethetők az orbáni aljamaszlaggal (amelynél mindig van lejjebb), és a hatalomban tartják a fasisztoid rendszer magyar, hitványságban szinte felülmúlhatatlan változatát. Szép, ahogy lassan lángra lobban a háztető, a benne lakók meg azt kérdezik, nincs-e nagyon hideg kint. Ungváry Rudolf (Élet és Irodalom):
Ezek – gondoltam – meg fognak égni, mivel nem hagyják abba a kérdezősködést.”
(Brecht: Buddha példázata az égő házról)
Mára Európa-szerte előretörtek a szélsőjobboldali erők. Az elsőként hatalomra került orbáni rendszer sikeresen megőrizte bebetonozott pozícióit. Mindez annak a következménye, aminek érdekében a velük szemben állók küzdenek: a demokrácia. Magyarországon a demokrácia erői ráadásul már rég nem is számítanak ellenfélnek, hanem páriasorsra kárhoztatott ellenségnek. A végzetük, hogy ezzel képtelenek szembenézni. Ez lehetetlenné teszi, hogy felismerjék az orbáni rendszer valódi, fasisztoid jellegét, és nem tudnak a helyzetükre megfelelően reagálni. Ennek az Amerikában is tapasztalható előretörésnek az oka látszólag önmagának mond ellent, de annál végzetszerűbb.
*
Az euroatlanti demokrácia legnagyobb ellensége saját maga: a demokrácia. A mindenkire kiterjedő „néprészvétel” és „népképviselet”. Mely nem látszik kiiktathatónak, mert akkor mi kerül a helyébe? Ráadásul eddig ez a történelemben a legstabilabbnak bizonyult politikai rendszer, mivel önmagát szabályozza. Egy ilyen stabil, látszólag egyensúlyban levő társadalmi, rendszer mélységi szabályozása nem mechanikus-mérnöki, sokkal szövevényesebb; ezért nehezebben ismerhető fel. Nem elég hozzá a jogrendszer (a jogállamiság) vizsgálata, amely ezt a szabályozást csak szentesíti.
Ugyanakkor az emberiség legalább fele nem demokráciában él, még ha akár így is nevezik a rendszereiket. Ebből, ha nem is feltétlenül, de külső fenyegetettség is következik – mely egyre növekszik.
Az euroatlanti demokrácia szabályozásának egyik formája kormányzati szinten érvényesül: ez a fékek és ellensúlyok rendszere. Az önálló hatalmi ágak azonban nem a politikai, hanem csak a hatalmi egyensúlyt tartják fenn. Egyáltalán nem szavatolják, hogy a választásokat megnyerő politikai erő hatástalanítsa ezt a szerepüket, ha kormányra kerül. Elég, ha a saját embereikkel feltöltik az intézményeit.
A politikai egyensúlyt ugyanis egy sokkal bonyolultabb és átláthatatlanabb mechanizmus tartja fenn. Köztük kétszer két szabályozó kitüntetett szerepet játszik: a bal- és a jobboldaliság, valamint a konzervativizmus és a liberalizmus. Ezek a politikai hatalmat szabályozó legfontosabb visszacsatolások. Tartalmuk nem független a korszellemtől, és eleve nehezen meghatározható. Még az is előfordulhat, hogy látszólag nem nagyon vehető észre a jelenlétük. Ennek ellenére szerepük a politikai szabályozásban döntő. A képviseletüket tudva vagy tudatlanul mozgalmak, pártok, de akár diffúz szerveződésű – olykor egyetlen személy által képviselt – erők látják el.
A politikai váltógazdálkodás eredménye, hogy ezek az erők hol az egyik, hol a másik irányba „húzzák” a demokráciát, de – ameddig bal- vagy jobboldaliak, konzervatívok vagy liberálisok – elvileg magát a demokráciát nem számolják fel. Nem ellenségek, hanem ellenfelek állnak egymással szemben. Ezért bal- és jobboldalinak, liberálisnak és konzervatívnak lenni inherens demokratikus felfogás. A politikai elemi iskola első osztályos tananyaga tehát: nem „a jobboldal” tekint bármit és bárkit „nemzetidegennek”, hanem a szélsőjobb; és nem a baloldal rekeszti ki a jobboldaliságot hatalomra kerülve, hanem a szélsőbal.
Az így fenntartott egyensúly azonban nem statikus (nyugalmi), hanem dinamikus (állandóan változó). Folytonos ellentétekkel, kormányváltásokkal és politikai küzdelmekkel jár. A lakosság politikailag semleges vagy tájékozatlan részében mindez a tartós közéleti bizonytalanság, változékonyság és hatalmi huzakodás érzetét keltheti. A békesség, nyugalom, rend hiányának látszatát.
E kétszer két irányzat erői választásokon kerülnek hatalomra. Ebből következik a demokrácia felszámolásának lehetősége. Egyszerűen szólva: a választók miatt.
Ugyanis minden szabályozó visszacsatolás (feedback) túlszabályozhat, azaz elfajulhat. Ez már a műszaki rendszerekre is jellemző, ha valamilyen porszem kerül a gépezetbe. Ilyenkor a rendszer túl erős rezgésbe kezd, akár szét is eshet. Hát még emberek által fenntartott politikai rendszer esetén. A bal- és jobboldaliság elfajulhat, aminek ezernyi oka lehet. Mindben közös, hogy kormányzati alkalmatlanság találkozik a közvélemény tájékozatlanságával és befolyásolhatóságával. És ezt meglovagolva – mint immungyenge szervezetben a kórokozók – helyzetbe kerülnek a potenciálisan mérgező vezéregyéniségek, és megerősödik a szélsőbal vagy a szélsőjobb, az anarcholiberalizmus vagy az ultrakonzervativizmus. Ezek lesznek az igazi haszonélvezői az általános választójognak. Ahogy 1933-ban Hitler, ma pedig egy Trump vagy egy Orbán.
Mind túlszabályozásra tör. Ehhez ellenőrizhetetlen hatalom kell. Ha tehát kormányra kerülnek, megkaparintják a demokráciát, és vagy szélsőjobboldali, fasisztoid, vagy szélsőbaloldali, bolsevisztikus rendszer alakulhat ki. A „néprészvétel” seregletének jelentős részét ez nem túlzottan zavarja, ameddig cserébe lelki mákonyban és anyagi javakban részesül. És ha ezek kipukkadnak, már csak kussolni tud, annyira domesztikált.
A szélsőjobboldali esetben a „megdönthetetlen”, ezért demokrácia nélküli politikai rendszer a cél. A vezériség, az erő, a tekintély által áthatott, újabb és újabb ellenséget kijelölő, faji vagy etnikai kizárólagosságot („szuverenitást”) képviselő kormányzás. A szélsőbaloldali esetben a cél (elvileg) a teljes elnyomásmentesség, a kapitalizmus megszüntetése. Mivel ez magától nem szűnik meg, elkerülhetetlenül olyan „demokráciát” kell teremteni, melyben erőszakot alkalmaznak, mégpedig tartósan, mert a kapitalizmus visszatérése állandóan fenyeget. Eredménye, más ideológiai körítéssel, az előbbi eredményével azonos. Valójában az állampolgárok jelentős részét, akár a felét, vagy annál többet is kirekesztik, és egy nagy részük ezt észre se veszi, fel nem fogja. Még az is lehetséges, hogy a bolsevisztikus szóhasználatot részben megőrizve a kapitalizmust se szüntetik meg.
*
Elfajulásuk valójában nem más, mint a demokrácia elleni lázadás. Lázadás az indulatokat, ösztönöket politikai eszközökkel fékező demokratikus rend, az indulatok, az akarat, a hatalomvágy kordában tartása ellen. Kihasználva és megtévesztve a biztonság és rend után vágyakozókat. Ilyenkor már nem ellenfelek, hanem halálos ellenségek állnak egymással szemben. Az egyik a megsemmisítésre tör, a demokrata meg csak védekezik. A kizárólagossá vált hatalom politikai törvényét a legvilágosabban a nemzetiszocializmus jogelméletét megalapozó Carl Schmitt fogalmazta meg két törvényben: (a) a politikai lét lényege a barát-ellenség viszony, (b) a vezér akarata törvény.
A politikai létezésben mindig van valami kaotikus. Nincs olyan tökéletes kormányzás, melyen ne lehetne fogást találni, annál is inkább, mert a kormányzati hatalom sincs meg bizonyos erőszak és esendőség nélkül. A választók alkata, érdekei, tájékozottsága között pedig szakadéknyi távolságok lehetnek. Az euroatlanti polgári demokráciákban pedig lassan, de végzetesen az 50-50 százalék körül mozgó választási eredmények alakulnak ki a demokrácia erői és az annak felszámolására törekvő erők között. A fele-fele arányok pedig mindig arra utalnak, hogy maga a létezés a tét.
Ráadásul a lázadás újabb formái a demokrácia látszatának fenntartásával valósulnak meg. Az összes állami intézmény, a hatalmi ágakéitól kezdve az adóhivatalig és az oktatásig, fokozatosan egy totális, mindent átszövő, többnyire kézi vezérelt államszervezet eszközeivé alakul át. Szinte minden a színfalak mögött, informális utakon keresztül játszódik le, amit a „néprészvétel” letéteményeseinek jelentős része nem igazán lát át, vagy éppen lenyűgözi a korszellemtől függő színpadi látvány.
A tragikus, hogy ebben a helyzetben az ellenzék továbbra is úgy cselekszik, mintha jogállamban, demokráciában működnék. Az átalakított rendszer kellékeivé válnak, rendszeren „belül” maradva, parlamenti jelenlétükkel legitimálva a kormányzatot – és előbb-utóbb erkölcsileg totálisan lejáratva magukat. Maga a rendszer pedig csak akkor semmisülne meg választások révén, ha már egy, a jövendő káoszából kibontakozó külső hatásra eleve meg is buknék.
E kétfajta lázadás ismétlődő feltámadására és az ellene való védekezésre a demokrácia egyelőre nem talál választ. Az érvényes válasznak ugyanis rendszerszintűnek kell lennie. Azaz magának a demokráciának kellene változnia ahhoz, hogy ne a mindig többségben levő kevésbé tájékozatlanokon múljék a szélsőség kormányra kerülése. Mintegy kialakítva a lassú immunitást.
*
Ma a szélsőjobboldali, fasisztoid lázadás korát kezdjük élni. Valóban értelmetlen fasizmusról beszélni, mert a fasizmus (és vele a bolsevizmus) csak az első, klasszikus történelmi változat(ok) volt(ak). Akik viszont a fasizmus, posztfasizmus szóhasználatát ostorozzák, saját maguk elől is eltakarják, hogy egy teljesen megváltozott, a fasizmust megújító, igazi arculatát a demokratikus paraván mögé rejtő fasisztoid lázadás visszatérésének tanúi. Végzetes lassúsággal a klasszikus, korai változatok mutációi jönnek létre az irracionalitás, a párhuzamos „valóságok” felépítése, az ész trónfosztása révén. És azok se különbek, akik mindenféle más nevet igyekszenek kitalálni (hibriddemokrácia, vezérdemokrácia, populizmus, nemdemokrácia, maffiaállam stb.). Csak nehogy szembesüljenek azzal, hogy létezik a rettenetes visszatérés, csak éppen teljesen másképp. Az alapvetően közös vonások mellett olyan eltérések vannak, melyek e visszatérés felismerhetőségét nehezítik. És meg kell majd fizetni megint az árát. Alig van, aki ezzel szembe mer nézni. Mint ahogy a harmincas évek vége felé szinte minden zsidó családban előfordult Európában, hogy valamelyik rokon azt mondta: Ti mindannyian meg vagytok hülyülve! – és meg sem állt Amerikáig. Ők is elenyészően kevesen voltak. És ma már nincs értelme Amerikába menni. Akik mindezt ott szemlélik, ma már nincs hová szaladjanak nemzetük másik fele elől. Ahogy mi se az elől a többség elől, akik irtózatosan félrevezethetők az orbáni aljamaszlaggal (amelynél mindig van lejjebb), és a hatalomban tartják a fasisztoid rendszer magyar, hitványságban szinte felülmúlhatatlan változatát.
Szép, ahogy lassan lángra lobban a háztető, a benne lakók meg azt kérdezik, nincs-e nagyon hideg kint.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Mi van, ha Ukrajna elesik. Ez többé már nemcsak találgatás
Simon Tisdall immár nagyon is valós lehetőségnek tartja, hogy Ukrajna elesik, épp ezért azt sürgeti, hogy >
Trump a vámokkal meg akarja osztani Európát, ám az EU-nak vissza kell vágnia
A Süddeutsche Zeitung gazdasági rovatának a vezetője van ezen a véleményen. Egyelőre ugyanis meghiúsult a remény, >
A szabadság ára: elengedni a személyes célokat
A valóság könyörtelen: aki szétforgácsolja az ellenzéki erőt, az Orbánt tartja hatalomban. Aki most, ebben a >
A jobboldali populisták veszélyes sikere
Veszedelmesen sikeresek a jobboldali populisták, mert Trump, Milei és Meloni teljesítik, amit megígértek a kampányban. Ám >
Putyin seregei nyomulnak, de a politikus nem fog nyerni
A Guardian vezércikke ítéli így meg. Oroszország fokozza ugyan brutális támadásait, de az ukránok morálja nem >
Putyin túlságosan is elvetette a sulykot Trumpnál
Aligha fog tetszeni neki, ami most jön, mert Trumpnál van az összes ütőkártya – írja Hamish >
A „gumicsont politika”
Magyar alighanem belátható ideig tovább használja ezt a fogalmat, mivel Orbán nem mutat készséget arra, hogy >
Pénz legyen vagy szabadság? - ez itt a kérdés
Nem lehet, hogy épp ez a DK-ra kiosztott feladat, a Tisza kétharmad megakadályozása? Elvégre ettől rettegnek >
30 éve történt Srebrenica: Európa szégyene
Keno Verseck Európa szégyenének nevezi az éppen 30 évvel ezelőtt történt szrebrenicai mészárlást, amelynek során boszniai >
Az EU a füle botját nem mozgatja, miközben a szerb elnök fokozza az állami elnyomást a tüntető diákokkal szemben
A Bizottság változatlanul Vučićot támogatja, ám az most már annyira brutális eszközöket alkalmaz, hogy Brüsszel választás >
Sok hasonlóság van az izraeli és az Európában honos jobboldali populizmus között
Ezt állapítja meg Richard Schneider, aki 56-os magyar szülők gyerekeként Németországban született és igen sokáig volt >
Piszkos üzletek Dodikkal
A bírálók piszkos ügyletnek nevezik, hogy visszavonták a letartóztatási parancsot a szakadár szerb kisebbségi vezér, Dodik >