Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Jut eszembe az a történet, amit még 1997-ben Tolnai Ottó mesélt a rádióban. Megfogott, följegyeztem. A hatvanas években egy németországi barátjuk járt náluk a Vajdaságban, aki még sosem volt Magyarországon. Elhatározták, hogy átruccannak vele egy napra. A jugoszláv határőrségen szerencsésen át is jutottak, ám a magyar ellenőrzésen Tolnai „fennakadt”. Mivel nem akarták vendégük örömét elrontani, úgy határoztak, hogy felesége megy a némettel, Tolnai pedig marad. No de mivel családi útlevelük volt (nem tudom, mi lehet az, nyilván valami jugoszláv sajátosság) a történet mesélője nem tudott visszatérni, s így ott téblábolt az egymástól mintegy száz méter­nyire lévő két őrség között. Miközben azok két oldalról ordibáltak rá, hogy menjen már onnan… No, de hová mehet a magunkfajta? Liszka József (Népszava):

Amikor én jártam egyetemre Budapesten – régen volt, az 1970-es évek második felében –, nem tapasztaltam ezt meg, de a rendszerváltás után mindhárom fiam tanult hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon (Budapest, Székesfehérvár és Győr), s mindhárom arról számolt be, a magyarországiak nem fogadták be a határon túli magyarokat, őket folyamatosan letótozták, ami abban az esetben is minimálisan barátságtalan gesztus lett volna, ha történetesen valóban szlovákok lennének. Csakhogy ők magyarok. Szlovákiai magyarok.

A Népszavában megjelent két korábbi írásomat – Töredékek a hazáról és Töredékek az (anya)nyelvről – kiadtam hallgatóimnak, ezek mentén írjanak egy véleményesszét a kérdéskörről. A haza, az anyanyelv, az identitás(ok) kérdéseiről. Több mint száz dolgozat született, nagyjából kétharmaduk szlovákiai magyar, egyharmaduk (részben Erdélyből áttelepült) magyarországi diák tollából.

A néhány nyilvánvaló schmittelés dacára is érdemes lesz majd még (egyszer, máskor) ezeket az egymásnak, de sokszor önmaguknak is ellentmondó szövegeket részletesebben is elemezni. Viszont már az első végigolvasásuk során is markánsan megmutatkozik bennük a Magyarországra település utáni keserű ébredés, a „leoláhozottság" érzése ugyanúgy, ahogy a szlovákiai Komáromba érkező magyarországi hallgatók szorongása: hogyan lesz majd ott, külföldön, a szlovákok közt? Aztán a meglepetések: de hiszen itt mindenki magyarul beszél! Illetve, hogy ugyanazok (!) idegenkedve, ellenszenvvel fogadtak bennünket. „Hiszen nem mi tehetünk arról, hogy Szlovákiának alig három évtizedes a történelme… Szlovákia Magyarország része volt, itt mindenki magyarul beszélt. A szlovákok betelepülése után terjedt itt el a szlovák nyelv és a magyar el lett nyomva… Kassa, Késmárk, Pozsony nekem mindig magyar marad. Vissza kéne venni tőlük, amit Trianonban kaptak és nyugalom lenne… Okosan teszik, ha nem élnek magyarországi választási jogukkal.”

***

És most eszembe jutott ennek kapcsán egy régebbi jegyzetem, amit (nagy dolog ám ez!) meg is találtam. 2015-ben vetettem papírra A nemzeti minimum szarkasztikusnak szánt cím alatt. Aztán valami miatt nem hoztam nyilvánosságra, de hát még mindig, sőt: egyre inkább időszerű!

A 2010-es évek közepének menekültproblémája sok kérdést fölvet, olyanokat is, amelyek kétségtelenül eltörpülnek a menekültáradat okozta igazi, valóban húsba vágó gondok mellett, viszont ezek az egyéb kérdések – még ha többé-kevésbé talán elméletiek is – mégiscsak érintik bizonyos embercsoportok érzékenységét. Annál is inkább, mivel ezek a hangok az utóbbi időben újra felerősödni látszanak.

Lázár János egy, 2015. szeptember 3-án tartott sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy ha valamelyik ország a menekültek segedelmével akarja saját demográfiai problémáit és munkaerőgondjait megoldani, azt a magyar kormány a teljes egészében tiszteletben tartja. Magyarországnak viszont nincsenek ilyen gondjai, illetve „Magyarország speciális helyzetben van, vagy hát beszéljünk világosan: ha Magyarországon munkaerőhiányt vagy demográfiai deficitet kellene korrigálni vagy pótolni, akkor azt mindenféleképpen magyarokkal tudjuk megtenni, hiszen Magyarország az az ország, amely saját magával határos, a határ másik oldalán mindenhol magyar emberek élnek. Ilyen probléma tehát a mi esetünkben nem lehetséges.” (https://2015-2019.kormany.hu/hu/miniszterelnokseg/videok/europa-a-legsulyosabb-valsagat-eli-a-delszlav-krizis-ota)

Hogy senki nem kapta föl a fejét ezekre a cinikus mondatokra, senki nem csapott az asztalra: sem a határon túli magyarok közül senki, sem a szomszédos országok politikusai közül?! Hát mi ez? Tényleg simán humánerőforrásnak (borzasztó, antihumánus szókapcsolat!) néz a magyar miniszterelnökséget irányító miniszter bennünket,

és velünk kíván majd ezt-azt pótolni? Ez még akkor is kérdéses álláspont volna, ha az összes határon túli magyar egyszersmind magyar állampolgár lenne (persze, tudjuk, erre ment ki a magyar trikolórral fölpántlikázott játék), hiszen saját állampolgárokat sem lehet csak úgy ide-oda költöztetni. De hát nem is erről van szó. Másik ország állampolgáraival számol. Hogyan? Hogy majd mesterségesen zavargásokat kelt, hogy menekültként szaladjunk oda javítani a demográfiai mutatókat? Vagy mit gondol, amikor ilyeneket beszél, s mit gondol arról, hogy szlovák, román vagy szerb kollégája hogyan reagál majd? Demográfiai gondok Szlovákiában is lehetnek. Ide meg áthozzuk azt a maradék magyarországi szlovákot? Erről jut eszembe egy, az interneten talált szlovák performance: valaki egy, keménypapírból kivágott, hatalmas piros szívet tart a kezében, a következő felirattal: Máme radi našich Maďarov, nekradnite nám ich! Azaz: Szeretjük a mi magyarjainkat, ne lopjátok el tőlünk őket! Ez is eszembe jutott, amikor Lázár János sajtótájékoztatóját hallgattam.

Ezen az egészen úgy jókat mérgelődtem, s meg is tartottam volna magamnak. De szinte ugyanakkor miről értesültem? Konrád György nyilatkozott egy olasz lapnak – az egyik magyar internetes portál (444) tudósítása alapján –: „Konrád szerint nekünk, magyaroknak nincs szükségünk orvos vagy mérnök szíriaiakra. Ha majd erősödik a gazdaságunk, akkor a környező országokból fognak idetelepülni a határon túli magyar állampolgárok.” Egy darabig abban reménykedtem, hogy valamit a portál újságírói értettek félre. Vagy összekeverték Konrádot Lázár Jánossal. Viszont megkeresve a forrást, az olasz La Repubblica című újság honlapját, hát bizony ott ez szerepelt. Nincs mentség.

Viszont nézzük a dolog jó oldalát! Az évek (vagy évtizedek!) óta szétforgácsolódott magyar társadalom, ahol a jobb- meg a baloldal nem áll szóba egymással, családok esnek szét a szertehúzó politikai nézetek miatt, szóval ebben az átokverte Magyarországon végre legalább egy dologban megvalósulni látszik (legalább egy röpke történelmi pillanat idejére) a közös nemzeti minimum elfogadása! A határon túli magyarok semmibe vevésében.

De hagyjuk az iróniát.

Lázár János és Konrád György, egymással egyetértve, mondhatni vállvetve ugyanis egyszerű sakkfigurának (mondjam, hogy parasztnak?) tekintik/tekintették a határon túli magyarokat, akiket a mindenkori anyaországi érdekeknek megfelelően lehet ide-oda tologatni, ha kell könnyű szívvel beáldozni. Ha arra van szükség, a szülőföldön való boldogulás vízióját lehet felfesteni, de még inkább harsogni, ha más kell, akkor egy esetleges (ami nem is annyira esetleges, jól tudjuk!) magyarországi demográfiai hiány pótlására teszik őket alkalmassá.

 

Hogy ők mit akarnak, a szülőföldön boldogulni, vagy másutt a világban, esetleg az anyaországi orvos- vagy mérnökhiányt pótolni, meg hogy akkor mi lesz azzal a drága szülőfölddel, az bizony senkit nem érdekel.

Mint ahogy az sem, hogy ha úgy adódik, és Magyarországon orvosokra lesz szükség (már most is szükség van), s azokat mondjuk a szlovákiai magyar orvosok köréből is igyekeznek pótolni (például magasabb fizetéssel, mint a szlovákiai), akkor ki fog tudni egyszer csak a szlovákiai magyar páciensekkel magyarul kommunikálni? Már most is gondok vannak, pedig éppen az egészségügy az a terület, ahol a leginkább szükség lenne az emberi szóra, s a szlovákul nem jól tudó beteg számára bizony a magyar szó már önmagában gyógyerejű emberi szó. És kit érdekel, úgy általában, hogy az amúgy is harmatgyenge értelmiségünket még jobban legyengítenék ezzel, maradna az iskolázatlan tömeg, aztán lassan már nem is tömeg, amely fokozatosan elveszítené minden magyar jellegét. Ez egy nemzetstratégia? Igen, politikai nemzet-stratégia lehet, de ha tényleg komolyan gondolják a kultúrnemzet fogalmát, akkor bizony abban is kellene tervezni.

Egy magyarországi jó barátom mesélte, hogy kisleány korában az iskolában le kellett rajzolniuk Magyarország térképét. Miután elkészült vele, boldogan mutatta nagyanyjának, hogy ugye milyen szép. Ez szép? – húzta fel a szemöldökét nagyi. – Olyan, mintha körbe lenne harapdálva. Igen, területileg volt, van körbeharapdálva, de ezzel a nemzetpolitikával, amit Lázár és Konrád is sejtetni enged, hosszútávon bizony etnikailag is hamarosan körbe lesz rágva. És Magyarország olyan magyar ország lesz, ami immár nem önmagával határos.

***

A Népszava a Telex közvetítésével a szlovákiai Napunkra hivatkozva számol be arról, hogy Novák Katalin miért nem élt a szlovák köztársasági elnök, Zuzana Čaputová meghívásával, s miért nem vett részt a Szlovákia megalakulása 30. évfordulójára rendezett ünnepségen. Most ezt a tahóságot hagyjuk is, miközben nem tudom elfogadni a magyar „igazgatási szünettel” való magyarázkodást. Ha mondjuk megtámadják az országot, akkor egyszerűen vállat vonnak, hogy ja, kérem, igazgatási szünet van. Majd nyolcadikán foglalkozunk a kérdéssel. Hogy január elsején ünnepség lesz (volt) Szlovákiában, no, azt azért elég régen lehetett sejteni… Vagy tényleg így kiáltott volna föl a magyar köztársaságtalanság elnöke: Mi a fene! Már harminc éves? Ki hitte volna. Hogy rohan az idő! Szóval ezt a rizsát hagyjuk. Sokkal inkább bosszant, de lassan ezt is megszokom, a Népszava fogalmazása: „Azt a szlovák lap (értsd: a Napunk!) sem tudta kideríteni, hogy Novák Katalin miért nem ment el Pozsonyba. Hivatala érdemi választ nem adott arra hivatkozva, hogy Magyarországon január 8-ig tart az igazgatási szünet.” No comment. Azaz mégis! Mert ez is tendenciának tűnik, a nemzetiség és az állampolgárság makacs összekeverése, meg nem értése. Olyan nép esetében, ahol a politikai és a kulturális (nyelvi) nemzet határai egybeesnek, még megértem, ha nemigen érzik ezt a különbségtevést. De hát mi, magyarok se éreznénk?! Illetve lehet, hogy lassan tényleg jobb lesz úgy fogalmaznom, hogy ők, magyarok se éreznék? Aztán van itt a nemzeti mellé afféle nemzetközi minimum is, hiszen szlovák részről is megkapjuk olykor ugyanezt. Amikor Bandor Éva, Jászai Mari-díjas komáromi magyar színésznő rangos kínai díjban részesült, a szlovák sajtó is ünnepelte a slovenská herečka (= szlovák színésznő) nemzetközi sikerét. Volt is ebből fölzúdulás, hogy már Bandor Évát is ellopják tőlünk (nota bene: egy szlovák filmben alakított szerepéért kapta a díjat), pedig azt hiszem, hogy csak örültek és csak (csak, csak, csak!) slendrián fogalmazásról van szó. Nyilván a szlovák állampolgárságra gondoltak. Nyilván. Ahogy a magyarországi hivatalnok is, amikor nemzetiségemet firtatja, majd azonnal folytatja, hogy amennyiben az szlovák (a nemzetiségem!), akkor mi a teendőm. Nyilván ő is az állampolgárságra gondolt, hogy egyem a lelkét.

***

Jut eszembe az a történet, amit még 1997-ben Tolnai Ottó mesélt a rádióban. Megfogott, följegyeztem. A hatvanas években egy németországi barátjuk járt náluk a Vajdaságban, aki még sosem volt Magyarországon. Elhatározták, hogy átruccannak vele egy napra. A jugoszláv határőrségen szerencsésen át is jutottak, ám a magyar ellenőrzésen Tolnai „fennakadt”. Mivel nem akarták vendégük örömét elrontani, úgy határoztak, hogy felesége megy a némettel, Tolnai pedig marad. No de mivel családi útlevelük volt (nem tudom, mi lehet az, nyilván valami jugoszláv sajátosság) a történet mesélője nem tudott visszatérni, s így ott téblábolt az egymástól mintegy száz méter­nyire lévő két őrség között. Miközben azok két oldalról ordibáltak rá, hogy menjen már onnan…

No, de hová mehet a magunkfajta?

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia

A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >

A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről

Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >

Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?

Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >

A világ a háború szélén áll

Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >

A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar

Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >

Az ember, aki kihívja Orbán Viktort

A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >

Mi történik, ha Ukrajna veszít?

Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >

A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort

Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >

Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták

Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >

Anti-Orbán jelenségnek…

… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >

Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás

Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban  Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >

A remény mint drog

Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |