Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Lesz-e itt még egyszer új világ?
Az elmúlt tizenkét évben a rendfenntartók még soha nem kerültek az elé az erkölcsi dilemma elé, hogy a tüntetők vagy az elnyomók pártjára álljanak-e. Egyszer sem kellett önmagukat tesztelniük, hogy válságos helyzetben a kormányt vagy a népet szolgálnák-e. Én is csak találgatom, hogy miért nincsenek nálunk sokkal nagyobb és sokkal elszántabb tömegek az utcán. Azért, mert nem látnak alternatívát? Még sokan nem érték el a töréspontot? Vagy netán ránk ugyanaz jellemző, amit Nagyezsda Mandelstam így jegyzett fel a sztálini évek szovjet társadalmáról? „Nálunk mindig úgy hangolták a közvéleményt, hogy az erős pártján legyen a gyengével szemben”. Alighanem e három tényező együtt okozza, hogy tovább kell várnunk egy sokadik új és jobb világra. Bruck András:
Két sor egy 1942. február 18-án keltezett levélből: „Ha meggyőzni akarunk, bennünk is élnie kell a meggyőződésnek, lelkesednünk kell, ha másokat lelkesíteni akarunk, és honnan merítsem most akár az egyiket, akár a másikat?” Stefan Zweig írta ezt első feleségének, csupán négy nappal azelőtt, hogy az öngyilkosságba menekült. Nem remélte többé, hogy lát majd még – a saját szavaival – egy „jobb világot”.
Az új és valóban jobb világ végül megérkezett, aztán évtizedes késéssel hozzánk is, viszont tragikusan rövid ideig élt. Ismét zsákutcába vitték az országot, amely most csordultig van elégedetlenséggel, a növekvő feszültség és kétségbeesés kiutat keres, de nem találja. Nehezíti a helyzetet, hogy a parlamenti ellenzéket a magas fizetések a teljesen funkciótlanná vált parlamenthez kötik, és egyetértek, ők maguk is a rendszer részévé váltak: velük együtt kerek a sokaknak még mindig demokráciaként eladható ravasz önkényuralom. Új jelenség, hogy mostanában fiatalok tüntetnek, ők viszont nem tudják, hogy abból a rendszerből, amiben élnek, nem lehet néhány elemet kiemelni, és külön-külön megjavítani. Amúgy szándék sincs rá. Ráadásul a tanáraik fele fanatikus Fidesz-hívő, akik a sztrájkot felforgatásnak, a polgári engedetlenséget lógásnak tartják, a rezsimet jobban szeretik, mint az iskolájukat és Orbán Viktort jobban, mint a tanítványaikat. Egy halálosan megsebzett ország.
Az elmúlt tizenkét évben talán, ha kétszer lett volna lehetőség a most már látótávolságon belülre került társadalmi és gazdasági tragédia megakadályozására, és mindkettő nagyon régen volt már. Először alig két hónappal a Fidesz 2010-es választási győzelme után, július utolsó hetében. Tanmese ez az első bűnről, ami az évek során számtalanszor eszembe jutott, mert kristálytisztán előre jelezte a jövőnket. Orbán az első kormánya kancelláriaminiszterét, Stumpf Istvánt azonnal az alkotmánybíróságban akarta látni, holott tudta róla, hogy szakmai múltja nem felel meg a poszthoz szükséges valamennyi feltételnek. Az országgyűlésben ülő emberei természetesen igent nyomtak. Pimasz, kezdő határátlépés volt ez Orbán részéről, de bejött. Pedig, ha az akkor még ellenzéki többségű alkotmánybíróság ellenáll, feláll, nem nyugszik bele Stumpf kinevezésébe, talán sok minden másképp alakul. Az alkotmánybíróság az istenek tanácsa, egy ország jogrendjének legfőbb őrzője, de Orbán fokozatosan belőlük is haszontalan, bár jól megfizetett bábokat csinált. Igaz, velük is könnyű dolga volt.
A demokratikus jogrendet még egyszer, s szerintem utoljára 2012. január 2-án, hétfőn este lett volna módunk megvédeni. A Fidesz az Operaházban mámoros hangulatban ünnepelte az illiberális demokráciának megágyazó alaptörvény előző napi életbelépését, de közben az Andrássy úton egyre nőtt a tömeg, Orbánt nevét ott skandálták először úgy, hogy Viktátor. Bár akkorra már sokak előtt felsejlett a rémisztő jövő, a kezdetben a vég, a tömeg mégse ment be az épületbe: nem akadt egyetlen ember, aki elkiáltotta volna magát: menjünk be. Nem lehetek biztos benne, de elképzelhető, hogy százak, ezrek nyomultak volna be, ami a lassan, komótosan formálódó illiberális rendszert más pályára állíthatta volna. A tömeg megtapasztalhatta volna erejét, történelem- és sorsfordító szerepét. Mivel ez elmaradt, mára Európa legaljasabb, legelvtelenebb, szinte egységesen megvetett országa lettünk, Putyin szégyen nélküli, hivalkodó ügynöke. Mert akkor nem mertünk bemenni, holott az a Fidesz még nem az volt, amivé időközben vált. Az ünnepségre késve érkező Fidesz-káderek a tömeg láttán a fal mellett lapulva osontak a főbejárat felé, a benti pezsgőzés végével pedig Orbán Viktor, Schmidt Pál és a többiek a hátsó kijáraton surrantak ki. A mi gyávaságunk vált az ő legfőbb erejévé.
Ebben a mostani, már kiforrott autokráciában, lényegében diktatúrában, a gimnazisták tüntetései teljesen hiábavalók. 2020 őszén Fehéroroszországban három hónapig tartott az itthoniaknál jóval nagyobb szabású, sokkal keményebb, állhatatosabb és sajnos véres tüntetéssorozat, Lukasenka mégis felülkerekedett, mert sem a hadsereg, sem a rendőrség nem állt a tüntetők mellé. Iránban pedig még mindig tart a huszonévesek szeptember közepén kezdett felkelése, ötszázhoz közelít a nyílt utcán lelőtt, agyonvert tüntetők száma, és a hatalom szeme ugyan megrebbent, de csak annyira, hogy engedményként esetleg hajlandó megszüntetni az erkölcsrendészetet és a nők kötelező fejkendőviseletét. Esetleg. Ennyi érhető el egy diktatúrában, nem több. A lagymatag, többnyire legfeljebb pár ezres és nem is különösebben állhatatos hazai tüntetésekkel pedig még ennyi sem, a kirendelt rendőrök akár szunyókálhatnak is az autóikban.
Az elmúlt tizenkét évben a rendfenntartók még soha nem kerültek az elé az erkölcsi dilemma elé, hogy a tüntetők vagy az elnyomók pártjára álljanak-e. Egyszer sem kellett önmagukat tesztelniük, hogy válságos helyzetben a kormányt vagy a népet szolgálnák-e. Én is csak találgatom, hogy miért nincsenek nálunk sokkal nagyobb és sokkal elszántabb tömegek az utcán. Azért, mert nem látnak alternatívát? Még sokan nem érték el a töréspontot? Vagy netán ránk ugyanaz jellemző, amit Nagyezsda Mandelstam így jegyzett fel a sztálini évek szovjet társadalmáról? „Nálunk mindig úgy hangolták a közvéleményt, hogy az erős pártján legyen a gyengével szemben”. Alighanem e három tényező együtt okozza, hogy tovább kell várnunk egy sokadik új és jobb világra.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >
A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort
Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >
Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták
Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >
Anti-Orbán jelenségnek…
… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >
Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás
Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >
A remény mint drog
Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >