Ma Tivadar, Tihamér, Töhötöm névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Orosz vereség – történelmi perspektívában
Az oroszok ukrajnai veresége páratlan esélyt nyújt megerősíteni, s ha kell: újra definiálni intézményeinket és szövetségeinket egész Európában, különösen annak keleti felén és a Balkánon, ahol még mindig a szovjet típusú mélyállamban látják hatalmi garanciáikat az elitek. És mindennapi biztonságukat azok, akik máról holnapra élnek. Itt lenne a legfontosabb, hogy visszakanyarodjanak 1945 tanulságaihoz a legújabb nemzedékek, ha békében kívánnak élni másokkal és önmagukkal. Ara-Kovács Attila:
Már csak alig két hónap, s elmondhatjuk, az Európa ellen indított orosz agresszió egy éve szedi orosz és ukrán áldozatait, s kényszeríti a kontinenst, hogy újra és újrafogalmazza önnön identitását így, a 21. században. A háborús nehézségek ismét mindennapjaink részévé váltak, korábbi jobbos és balos ideológiák új definíciókat nyernek az ukrán harci sikerek, a sorozatos orosz megaláztatások és a kontinens gazdasági lehetőségeinek átstrukturálódása közepette.
És lassan eljött az ideje annak is, hogy ezt a mindannyiunkat érintő háborút elhelyezzük annak a mintegy 250 esztendőnek az idővonalán, amelyet „legújabb korként” ismer a történelem, s amely újra és újra feldúlta a mögöttünk álló legalább tíz generáció életét, illetve megkérdőjelezte kulturális helyünket egész emberi civilizációnk történetében.
Ez alatt a két és fél évszázad alatt három nagy nemzet kezdett világháborúba, hogy saját értelmezést adjon az Európai egységnek. Mindhárom nem szűken vett nemzeti programként tekintett saját törekvésére, még akkor sem, ha a nemzeti érdekek végül mégis dominánssá váltak, s először felhígították, majd megsemmisítették a háborús vállalkozások kontinentális céljait.
A 19. század, ha mondhatjuk, a franciáké volt, még akkor is, ha felvetette a közös európai vámhatárok előnyeit, s ha megbontotta az osztálystruktúrákat megismertetve a kontinenssel a napóleoni törvények felszabadító ideológiai erejét. Amikor 1815-ben elhallgattak a fegyverek, Európa sem felülről, sem alulról nézve nem volt már olyan, mint 1789 előtt. Felülről az új, kontinentális szövetségek formálták másmilyenre a kor képét, míg alulról olyan energiákat szabadítottak fel a vadonatúj társadalmi konfliktusok, amelyek utolérhetetlenné tették Európát a világ népeinek szükségképpeni technológiai – vagyis gazdasági és kulturális – versenyében.
A 20. század német dominanciája már gyakrabban szóba kerül a Kelet-Európát ma ismét feldúló orosz agresszió láttán. Elvégre annak a nagy háborúnak, mely 1914 és 1945 között ismét a világesemények középpontjába állította a kontinenst, az első pillanattól az oroszok is alakító résztvevői voltak, a frontokon és a hadszövetségeikben épp úgy, mint hátországi forradalmaik révén.
A legtöbben ma már nem emlékeznek arra, hogy az „Európa Ház” forgalmát nem az 1985-ben a semmiből előlépő Mihail Gorbacsov mondta ki először, s használta ideologikus töltettel, hanem egy bizonyos Adolf Hitler. És amikor erre rávilágítunk, a két kijelentésben rejlő alapvető különbséget sem hagyhatjuk szó nélkül. A nácik e Házon nyilván az általuk dominált Európát értették, Gorbacsov viszont azt a vágyát, hogy csak vodkában és atomtöltetekben bővelkedő országa e Ház megtűrt lakója legyen végre, s megkapja azt a kulturális megújulást, amihez Oroszország Nagy Péter óta annyiszor, de annyiszor nekirugaszkodott, s melynek áldásait mindannyiszor mégis elpazarolta.
Az 1914-1945 közötti harmincéves nagy háború persze nem múlt el következmények nélkül, ám mintha csak Európa nyugati fele vonta volna le a tanulságokat, például a 80 éve tartó békéjét és az épp most 70 éves Európai Unió intézményi legitimitásából fakadó biztonságét. Moszkva és az orosz nép jó része ezzel szemben még mindig a Molotov-Ribbentrop-paktum alapján képzeli el Európa jövőjét, vagyis az abban betöltött orosz vezető szerepet. Ennél aktuálisabb elképzelései a mai orosz tankönyveknek nincsenek.
Ezt a szerepet vizionálják most katonái is Herszon alatt, a Dnyeper túloldalára szorulva, vagy az északi Harkivtól keletre; és azok az egységek is, amelyek a biztos orosz hátországból teszik próbára rakétáikkal immáron hol a lengyel, hol a magyar határt.
Ha most az orosz tankok a magyar és lengyel határoknál állnának, alighanem már a 21. század nagy európai háborúját vívnánk. De a világháború réme most mégsem bír aktualitással. És ez nem Moszkván, hanem Európán és a mögötte álló transzatlanti szövetségen múlik. Az, hogy nem kell újra éljük a 20. század borzalmait, annak egyetlen garanciája van: az, hogy Nyugat-Európa képes volt levonni 1914-1945 tanulságait. És egyetlen egy próbalétele: hogy az oroszok viszont erre továbbra sem képesek.
1945 után a békére építettük az életünket, és az, hogy ez így is maradjon, nem elég újra és újra legyőzni Oroszországot, majd meghagyni, hogy társadalmi romhalmazai közepette egymaga találja ki a ránk váró jövőt. Az ilyesmire ez a társadalom képtele. Képtelen volt akkor is, amikor 1815-ben győztesként maga diktálta Bécsben a feltételeket; képtelen, amikor 1947-ben Parisban ismét feltételeket diktált. És képtelen lesz akkor is, ha megalázottan most újra kikullog Európából, vagyis az ukrán területekről. Az 1945 utáni hidegháború egyetlen áldása, hogy legalább Nyugat-Európa jövőjébe az oroszoknak már nem volt beleszólása. Ez alapozta meg az unió jövőjét, s aki ebben nem hisz, az óhatatlanul része marad annak a történetnek, melyet újra és újra a Kremlben fogalmaznak.
Az oroszok ukrajnai veresége páratlan esélyt nyújt megerősíteni, s ha kell: újra definiálni intézményeinket és szövetségeinket egész Európában, különösen annak keleti felén és a Balkánon, ahol még mindig a szovjet típusú mélyállamban látják hatalmi garanciáikat az elitek. És mindennapi biztonságukat azok, akik máról holnapra élnek. Itt lenne a legfontosabb, hogy visszakanyarodjanak 1945 tanulságaihoz a legújabb nemzedékek, ha békében kívánnak élni másokkal és önmagukkal.
Következő cikk: A Budapest-Belgrád vasútvonal és a korrupció
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >
A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort
Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >
Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták
Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >
Anti-Orbán jelenségnek…
… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >
Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás
Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >
A remény mint drog
Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >