Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Hét ember
A hivatás, a színészi létezés öröme, értékessége iránti alázat ritka példáit véltem felfedezni Zentán. Fiatal színészeket, akik rendkívül komolyan veszik választott mesterségüket, és fennmaradásukért minden áldozatra készek. A reformkorban elődeink nemcsak játszottak, de műveltek voltak, több nyelven beszéltek, darabokat fordítottak, díszletet festettek, értettek az asztalosmunkához, tudtak szabni-varrni. Nem várom el ezt a ma színészétől, de talán érdemes tájékozódnia, bizonyos időkben, bizonyos körülmények között, bizonyos felsőbbség alatt hogyan is kellett minden lehetségest komolyan venni ahhoz, hogy egy színház életben maradjon. Verebes István (Élet és Irodalom):
1. premissza: A hazai színházak működése számtalan nehézség miatt akadozik. Ez időszerűen a járvány fenyegetéséből, a mostani energiaválságból is következik, de nem kevéssé – és ezt most nem érdemes bővebben kifejtenem – következik a hetven éve létrehozott struktúra elavulásából, a társadalmi változások pánikjaiban letudott zagyva, észszerűtlen korrekciókból, az egész színházi közösség szervezetlenségéből, a szégyenletes politikai megosztottságból, a torzulásba való beletörődésből és számtalan más feltárt meg még fel nem tárt rendellenességből, erkölcstelenségből, a rotálva dúló értékzavarból.
2. premissza: A mindenbe beletörődő színész, ha nem válik valamelyik tévécsatorna celebritásává, már attól boldog, ha valamelyik jogviszonya szerint biztonságban tudhatja szerény megélhetését – megjegyzendő, az egyik jogviszony adóváltozatát épp nemrég húzták ki a lába alól.
Nem premissza, hanem mindehhez és a következőkben vázoltakhoz is egyéni felelősségemmel vállalt következtetésem, hogy bár a magyar színész a belét dolgozza ki, hogy talpon maradjon, mégis ki kell jelentenem:
az, hogy hagyta magát elkényelmesedni önérdekén túli, a szakma közérdekét szolgáló színházi létezésében, úgyszintén motívuma a mai helyzetnek.
Most pedig következzék egy mese.
Pályafutásom 52. évadjában felkérést kaptam a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatójától, Wischer Johanntól egy munkára.
Hogy érthető legyen, miről és miért akarok beszámolni, felsorolom, kik a társulat tagjai: Dévai Zoltán, Nešič Máté, Székely Bea, Szilágyi Áron, Verebes Judit (nem rokonom) és Virág György. Ők valamennyien huszonéveik végén, harmincas éveik elején járnak, és nagyszerű mesterük, László Sándor két egymást követő színészosztályának kiválóan felkészített növendékei voltak Újvidéken.
Az előadásban, amelyet rendeztem, közülük öten játszottak (a hatodik, ha kellett, néha asszisztált mellettem), munkánkat két műszaki fiatalember, Bata Szabolcs és Németh László segítette.
Vagyis:
mindösszesen heten (értsd: seven, sieben, cемь, sette, siete) biztosították a produkció létrejöttének teljes logisztikáját.
Hogy színészek részéről is logisztikát említek, nem véletlen, ugyanis felsorolom, milyen beosztású munkaköröket pótoltak ők maguk, saját magukat kiszolgálva.
Nem volt ügyelő, nem volt súgó, nem volt kellékes, nem volt bútoros, nem volt rendezőasszisztens, nem volt öltöztető, nem volt fodrász, sminkes, nem volt anyagbeszerző, nem volt esti portás se. Mindezek helyett a színészek végezték a feladatokat. Nemcsak Laci és Szabolcs díszletezett, elmentem velük egy tájelőadásra, ami után a darabot végigjátszó Virág Gyuri, Szilágyi Áron és a vendég Pálffy Ervin – színészek! – állították fel, majd éjszakába nyúlóan bontották a falakat, hordták ki a teherautóba, amit természetesen mindannyiszor az igazgató sofíroz. Németh Laci nemcsak színpadmestere a színháznak, hanem szcenikusa is, ő hangosít, gyártja vagy beszerzi a kellékeket, Szabolcs egyedül mászik a mennyezetig egy hatméteres létrán, hogy a felszerelt reflektorokat egyenként (!) beállítsa, és természetesen a világosítópultot is ő kezeli. Mindenki csinált itt mindent, kérem – és zokszó nélkül, örömmel, vidám légkörben. Ráadásul mindig minden időre működött is pontosan.
Ne essen félreértés, nem állítom, hogy hazai teátrumainkban ilyen módon kellene tenni a dolgunkat, éppen csak hírt hozok arról, hogy lehet így is!
Épp most, 2022 őszén, amikor télre bezárnak színházakat, amikor várható, hogy minden téren muszáj megbékélni a kényszerűségekkel (?), amikor az igazgatóknak végleg el kell majd köszönniük színészektől és a személyzet egy részétől, amikor a változások miatt kockázatos lesz szűkebb műsorrendet kialakítani, ami által majd az állományon kívüliek elesnek munkáiktól, jövedelmüktől, és főleg amikor a várható „intézkedések” lebegtetésével megbízott hivatalnok pedzegeti már, hogy „túl sok a kulturális intézmény, túl sok a színház”, akkor azt gondolom, érdemes számot adnom zentai pályatársaink vállalásairól.
Még azon sem csodálkoznék, ha egyes színházaknak majd határainkon belül is muszáj lesz (kicsit) hasonlóképpen működni.
Én ugyanis semmi bajt nem éreztem a tapasztaltakban, sőt!
A hivatás, a színészi létezés öröme, értékessége iránti alázat ritka példáit véltem felfedezni Zentán. Fiatal színészeket, akik rendkívül komolyan veszik választott mesterségüket, és fennmaradásukért minden áldozatra készek. A reformkorban elődeink nemcsak játszottak, de műveltek voltak, több nyelven beszéltek, darabokat fordítottak, díszletet festettek, értettek az asztalosmunkához, tudtak szabni-varrni. Nem várom el ezt a ma színészétől, de talán érdemes tájékozódnia, bizonyos időkben, bizonyos körülmények között, bizonyos felsőbbség alatt hogyan is kellett minden lehetségest komolyan venni ahhoz, hogy egy színház életben maradjon.
Ezt én írom itt ilyen fennkölt módon, a zentai fiatalok ugyanis az összes nehézséget vidáman, röhögve és magától értetődően vállalják. A fennköltségem hazai pályatársaimnak üzen – bár nem tudom, közülük hányan olvassák az ÉS-t –, mindenesetre a zentai színészek jócskán megérdemlik tiszteletüket.
3. premissza: Már rég abba kellett volna hagyni a nyafogást, és végre elképzelni egy maradék holnapot! Átszámolni a pazarlón működő színházi szerkezet költségeit, majd a legkülönfélébb megoldások javaslataival zaklatni a döntéshozókat, mert ha a színész nem teszi meg, közvetlen felettesei biztosan nem lépnek, hiszen nekik, és csak nekik, nagyon is biztonságos jelenleg. A különböző „jellegű” színházak berkeiből kellene összeszövetkezniük a fiatal nemzedék agilis tagjainak, hogy elkezdhessenek végre közösen (!) gondolkodni. Erre volna szükség, hogy a magyar színház még úgy-ahogy, itt-ott működő értékesebb minőségét ne temesse maga alá (mégpedig hamarosan!) a hazug „realitások” hideglelős ostobasága.
Következő cikk: Ha egy uniós tagállamból autokrácia lesz, akkor az megfertőzi az egész EU-t
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >
A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort
Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >
Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták
Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >
Anti-Orbán jelenségnek…
… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >
Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás
Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >
A remény mint drog
Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >