Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Etikánk (nem) egészen primitív
(A) csodálatosan szép férfi (egy harcsabajszú Daniel Craig!) egyszerűen nem hitte el vagy nem akarta elhinni, hogy megszűnt az ország, amiben született. Hogy létezik ilyen. Hogy egyszerűen így szétdarabolták, egy tollvonással negligálták azt, amiért a honvédtársaival sok szenvedés és éhezés közepette évekig harcolt. – Trianoni nősorsok című új sorozatunkban Bencsik Orsolya írását olvashatják. Litera:
Nekem nincs (nem úgy van) női Trianon-történetem.
Férfi is mindössze annyi, amennyit anyám (hosszú unszolásomra, a megörökítés iránt érzett ellenszenvét, sőt undorát leküzdve, egyre foghíjasabb emlékezetét mozgósítva) Hajtman dédapáról mond el. Az anyai dédapámról (született 1896-ban az egykori Osztrák–Magyar Monarchia Bács-Bodrog vármegyéjében, meghalt 1983-ban az egykori Jugoszláviában, Topolyán), akit a család harcsabajszúnak nevezett, és aki után (ez is anyám kommentárja) csak úgy pisiltek a széplányok.
Hajtman Mátyás a Magyar Királyi 6. Honvéd gyalogezred katonájaként 1914 és 1918 között megjárta a balkáni és az orosz frontot, harcolt a rajvonalban (erről 1917. május 9-én, Kirlibabából a magáról küldött fényképen tudósít a szüleinek), majd számára Monte Asalonéval, az 1918. augusztusi olasz hadszíntér után befejeződött a háború. Hazatért, és élete végéig (a trianoni békeszerződésről tudomást sem véve) otthon is maradt. A dédapám, aki a fronton két öccsét veszítette el, 1920. június 4-e után is úgy élt, mintha az Osztrák–Magyar Monarchia honpolgára lenne. Anyám hosszú unszolása után tudom meg, hogy a két évvel a születésem előtt elhunyt, csak fényképekről ismert, csodálatosan szép férfi (egy harcsabajszú Daniel Craig!) egyszerűen nem hitte el vagy nem akarta elhinni, hogy megszűnt az ország, amiben született. Hogy létezik ilyen. Hogy egyszerűen így szétdarabolták, egy tollvonással negligálták azt, amiért a honvédtársaival sok szenvedés és éhezés közepette évekig harcolt. Éppen ezért el se ismerte az újonnan létrejött államot és regnáló hatalmat. Nem érdekelték az új határok, igaz, a háború után többé el sem hagyta Topolyát. Huszonkét éves korára (egyetlen katonabakancsban, gyalogosan) bejárta a Balkánt, Kelet-Európát, Orosz- és Olaszországot, ezután pedig úgy döntött, eleget látott már a Nagyvilágból. A saját Magyar Perifériájára, egyfajta tolsztojiánus családi boldogságba vonult vissza, az Időtlen Osztrák–Magyar Monarchiában egzisztáló tanyáján élt, ahol az elég aprócska kukorica- és búzaföldjeit művelte meg gondozta az állatait. Pontosabban az ő szeretett Monarchiájának a gyöngytyúkjait, libáit, disznóit, lovait és teheneit, persze soha nem túl sokat, de ennyifélét és nem egyedül. Anyám szerint soha nem csalta meg a dédmamát, és anyám meséli el végül azt is, hogy a dédapa (aki számára a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a Demokratikus Föderatív Jugoszláv Királyság, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, azaz végül Jugoszlávia is mind-mind egy óriási vakfolt volt) a nagy családi boldogság ellenére valamiért nem tartotta fontosnak, hogy a lánya, az én anyai nagymamám neveltetésével foglalkozzon. Nem volt rá ideje. Nem az ő ügye volt, mert ez nyilván a nők ügye. Belátta a hivatalos parancsot és önnön határait (egy földművesét, egy nem módos parasztét). Igaz, azt anyám se tudja, hogy Mátyás dédapa (mások számára is familiárisan: Matyi gazda) hogyan rakta önmagában rendbe, hogy a számára még mindig Monarchiaként létező országban, az 1941-ben egy másik államból, Magyarországról bejövő (horthysta, lovashuszár) magyarok, rövid időre visszahódítva az elvett, elvesztett földterületeket, így például az egykori Bács-Bodrog vármegyét is, a Hajtman vezetéknév miatt miért kötelezték a szerbül egy kukkot se tudó, Margit nevű lányát szerb osztályba járni. Mégis számomra egyértelműnek tűnik, hogy a háború kitörése előtt hentes tanonciskolát fejezett Hajtman Mátyás, a Monarchia egykori rajvonalban harcoló honvédgyalogosa, túlélve a háborút, szabad akaratából úgy döntött, hogy ő bizony anomáliákkal nem foglalkozik. Mindennek persze ellentmondani látszik, hogy a világháborús traumáitól (a halomra lőtt hullák látványától, az éhezéstől, az ország szétdarabolásától) a valóság tagadásával vagy a munkán kívül minden kapcsán a teljes passzivitást hirdető magatartásával haláláig nem tudott szabadulni. Pontosabban anyám mond ellent azzal, amikor (hosszú, ám annál produktívabb keresgélés után) megmutatja, melyik két könyvet olvasta a dédapa (módszeresen, megszállottan) egész életében.
Átlátok anyámon, a Hatvannégy éves Foghíjas Emlékezőn és a Mindenféle Dokumentálástól Undorodón. Átlátok anyámon, akinek fantáziája inkább szerkesztő, mint festő, és akinek temperamentuma a szilajság és a passzivitás sajátos keveréke. Anyám egy Magyar Szalmaláng, aki szándékoltan okoz további bonyodalmakat és nehézségeket a tényeket az irodalmi fikcionalitás alá helyező, a családi emlékezetet örökké megcsúfoló, a családi múlton, a szeretett halottakon és még élőkön szépíróként élősködő lányának, azaz nekem. Látom a dédapa kéznyomát, az egyenes graffitvonalakat: „Magyar észjárás tehát van.”, „Etikája sem egészen primitív.”, „Tanulmányokat folytatni sem térben, sem időben nem szeret.”, „Nagyon könnyen téved mellékvágányra, ha pedig sok elemmel van dolga, könnyen belezavarodik”. A belezavarodás – hogy ez mennyire igaz! (Ez a dédapa kommentárja). Karácsony Sándor 1914-ben, szinte rögtön a világháború kitörése után, tartalékos hadnagyként sebesülést szerzett, majd hadirokkantként szülőfalujában, a Hajdú megyei Földesen és környékén néplélektani adatgyűjtésbe kezdett. A magyar észjárás Karácsony három, nem egyazon kérdéssel bajlódó, mégis szoros egységbe kívánkozó dolgozatát közös keretben, kötetben foglalja össze. A katonai albumhoz, amit az elesettek családjainak küldtek szét, csak szóban fűzött megjegyzéseket a dédapa, hegyes ceruzájával nem sértette meg a kartonlapokat. Nem tudjuk, hogyan, kitől került a kezébe Karácsony könyve, az albumot viszont a szüleinek postázták, benne van a két öccsének a fényképe. Meg azok a régi, kézzel rajzolt katonai térképek is, amiken a nagymamáéknak egész Trianon-tagadó életében mutogatta, hogy az Időtlen Osztrák–Magyar Monarchiában egzisztáló tanyájuk előtt, a Nagyvilágban merrefelé járt. Azaz gyilkolt. Azaz próbált túlélni. A fertőzések elkerülése végett négy évig forralt ecetes vizet fogyasztva, az éhezések ellen kockacukrot ropogtatva. Leveleiben szüleitől mindig csak sok-sok ecetet, cukrot és sót kérve. Sebesülésből következő leszerelés után sóvárogva. Kötelező, nem kért háborús tanulmányaival küszködve. Tetvesen. Hogy utána, huszonnyolc éves öreglegényként megnősülhessen, sok, reménytelen próbálkozás után végül (1931-ben és 1933-ban) két gyereket nemzzen, és örökké otthon lehessen.
A lánya, akit anyáékkal mi Manci mamának hívtunk, soha nem tanult meg szerbül, a második világháború alatt, a magyar uralom alatt szerb tanítójától a köszönésen (Dobar dan!, Dobro jutro!, Doviđenja!, Zdravo!) kívül semmi nem ragadt rá. Tanulmányi pályafutása mindössze négy évig tartott, így (anyám megnyugtatására is) tényszerűen mondhatom azt, hogy a nagymama volt a családban az egyik legaluliskolázottabb. Bár megtanult írni, olvasni és számolni, hivatalos ügyei intézésekor a nagyapám (mi Józsi tatának hívtuk) kellett, hogy kísérgesse (ezért Józsi tata időnként szidta), háziasszonyként, saját Perifériáján, a zentai úti kisházban, örökké Mátyás dédapa tanyája (tanyasi idillje) után vágyakozva (amiért Józsi tata ugyancsak szidta) művelte az aprócska veteményes- és virágoskertjét, járt ki az aprócska búza- és kukoricaföldre, gondozta a csak magyarul értő állatait. A magyar libákat, kacsákat, tyúkokat és a nagyapa disznóit. A nagyapáét, aki, akárcsak az apja, Mátyás dédapa, hentes tanonciskolába járt, és akit az iskola elvégzése után, épp a második világháború kitörésekor a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság szorgos, hű alkalmazottjai besorozták. Anyám szívélyes adatközlése, hogy a frontról sikeresen megszökött. Talán (teszem most hozzá anyámtól függetlenül) ebből fakadhat, hogy Józsi tata nehezen viselte a passzivitást. Meg ugye a depressziót. A női hisztériát! A nyafogást! És ő volt az, aki – Karácsony Sándor egyéb néplélektani megállapításait igazolandó – vallásos életében közönyös volt. Pontosabban Isten jelenlétét életétől függetlennek tartotta, és nem kívánta, hogy bárki is (még ha az maga a Jóisten is) viselkedésének zabolázását elvégezze rajta.
A változás (és a valóság bizonyos elemeinek) negligálása, a módosulásokkal való szembe nem nézés, a múlt egy megszokott, ismerős állapotához való ragaszkodás, a befordulás, a melankólia, a letargia az első világháborús iskola, a nem kívánt tapasztalatokkal, Hajtman Mátyástól indul, de érdekes módon csak családom nőtagjaiban öröklődik tovább. Margit, a lánya (az én Manci mamám) gyerekkor utáni nosztalgiájában, beilleszkedésre való képtelenségében, szorongó vallásosságában (Józsi tata ezért ugyancsak szidta) és depressziójában, majd a lányai életében, ahol ugyancsak az elfojtás és a tagadás lesz a meghatározó motívum. Irén (akit a nagymamáéknak mindig Irénkének kellett szólítanuk, mert gyűlölte a nevét, és aki nekem, így mondtam, az Irénke nenám) bezárkózva egy Tolna megyei kisfalu családi házában, az elhallgatásaiban, a némaságában viszi ezt tovább. A ház körüli kisvirágok (margaréta, nefelejcs, gyöngyike) csöndes gondozásában és a családdal való teljes leszámolásban. Anyám, a kisebbik lány pedig időnkénti szilaj természete ellenére maga a megtestesült, világkaliberű Női Passzív Rezisztencia, az Önmagába Húzódás emblematikus alakja. A nővérem (Topolya egyedüli buddhista remetéje, a Legkövetkezetesebb Valóságtagadó Szerzetesnő) és én (a Periféria, a Katona József utcai Elveszettek, Elveszejtettek és Hendikepesek Illegális Országának Honleánya) már az anyatejjel szívtuk magunkba az apatikus életmodellt. A határátlépésektől való örökös rettegést. Meg az attól való szorongást, hogy minket újra és újra elér a Történelem Szele. A változás. A hegeli Világszellem. Az Ész. Jóllehet Hajtman dédapával (a gyönyörű szép férfival, a harcsabajszú Daniel Craiggel) szemben mi, a női szál, félelem ide vagy oda, elismerjük Trianont, akárcsak a Monarchia és Jugoszlávia (a népek békés együttélésének, a testvériség-egységnek, az Európai Unió előképének) széthullását, miközben apatikus mosollyal hallgatjuk az ezekhez kapcsolódó nosztalgiákat. És mi, az ősz, a barna, a vörös, a fekete és a szalmaszőke női szál, csak azért se pisálunk a férfiak után. Akár szépek azok, akár nem. (Akár egy fokkal szebbek, mint az Ördög, egészítené ki Manci mama, ha még élne most.)
Örökölt passzivitásunk és impotenciánk azonban időnként önmagát hazudtolja meg, és szárba szökken. Pusztulófélben levő kiskerti veteményeinkből mindig jut az asztalunkra, nem kell kockacukrot szopogatnunk, sőt másnak is szívesen adunk belőle. Ha kedélyünk nagy ritkán engedi, nem hisztériázunk, és tanyánk, kisházunk, családi házunk, lakásunk biztonságából, a szerbiai vagy magyarországi perifériáról képesek vagyunk (persze a magyar észjárás ismérveinek megfelelően) a Nagyvilágot (bárhogy is nevezzék azt, bárhol is vannak a határai) meghallgatni. Jóllehet anyám azt mondja, dolgoztál már a családunkból eleget, végre írjad meg a Mások történeteit, genetikus passzív rezisztenciám miatt sajnos nem tehetek mást, belülről bomlasztok, rohasztok és gondozok. Termelem a betevő falatot. És ha jobban belegondolunk, az talán neki is tetszik, hogy így világgá kürtölöm a jó hírt: a mi Trianonunk, bár egy imaginárius Monarchiában élő férfitől örökölt Trianon, a magyar történelemkönyvekkel és néplélektani megfigyelésekkel szemben, tartogat némi optimizmusra okot adó jegyeket.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >
A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort
Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >
Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták
Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >
Anti-Orbán jelenségnek…
… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >
Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás
Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >
A remény mint drog
Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >