2018. december 14. péntek
Ma Szilárda, Szilárd, János névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

Napi ajánló

Végre akarni kellene

Tartok tőle, hogy Orbán mai, fonnyadt gerincű, löttyedt lelkű alattvalóit egy ilyen vérfürdő sem bírna szent haragra gerjeszteni, tettre sarkallni, megmozdítani, sőt! Félelmükben még az ágyuk alá is bebújnának. Kertész Ákos (Amerikai Népszava):

Magyarországi barátainkkal beszélgettünk skype-on, és természetesen szidtuk a rendszert. (Istenem, amióta ismerem azt a fogalmat, hogy „rendszer”, azóta szidom. És nem jókedvemből…) Hirtelen eszünkbe jutott, hogy négyen vagyunk – két házaspár; jaj, istenem, nem lesz ebből baj? – de aztán megnyugtattuk egymást: a rendelet, hogy kettőnél több személy csak akkor állhat meg rögeszmét cserélni, ha tudomisén mennyivel előre bejelentik, csak közterületre vonatkozik. És röhögtünk. A röhögés orvosság.

Ilyen gyülekezési tilalmat csak háborús körülmények között szoktak elrendelni, biztos, hogy most már Orbanisztán állambiztonsága, a TEK meg a NER, sőt a FÜLKE, melyben annó a forradalom tombolt, meg a Felcsúti Expressz tökéletesen védve van. A rendelkezést ki lehetne ugyan játszani egy villamos- vagy buszmegállóba, egy nagy mozi előterébe, pályaudvari váróba szervezett flash mob politikai eseménnyel, de ettől nem kell tartani, a magyar ember nem olyan. Ez a nép már „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”.1.)

Persze kivételek azért voltak az ezer év során. Nemrég olvastam épp ebben a lapban a főszerkesztő üdítő cikkét a Demszky-interjúról azzal a nyikhaj Osrick 2.) utánzattal, és Demszky nem volt egyedül, sőt még azzal sincs egyedül, hogy nem tört meg a gerince, a mai napig tartja magát. Tartja a tisztességét, a bátorságát, jogos haragját. És amíg vannak Demszkyk – márpedig, ha kevesen is, de vannak –, addig bármikor bármi megtörténhet. Ritka természeti jelenség, de előfordulhat, hogy derült égből csap le a villám, majdnem ez történt ötvenhatban is, érdemes emlékezni rá, most lesz az évfordulója. (Hisz az életben pont ez a szép, nem? Hogy sose tudhatod, mit hoz a következő pillanat.)

A feleségemnek volt egy osztálytársnője, aki később a belügybe került, de ott dolgozott különféle vonalalakon az egész családja. Adatföldolgozástól a kémelhárításig. Tőle kérdeztük később, volt-e valami jele a belügyben – akár csak egy hamisnak vélt, félretolt információ – október 23. előtt annak, hogy valami készül. Sugallta-e valami sejtés, előérzet aznap verőfényes délben, hogy este már a forradalom forgószele cibálja az üstökünket?

– Nem –, mondta. – Semmi. Az égvilágon semmi.

Pedig hát a Rákosi rendszer is rendőrállam volt ám a javából! Pártdiktatúra, de olyan, amit az országot megszállva tartó szupernagyhatalom tankjai őriztek. És mégis. Ezt az állig fölfegyverzett rendőrállamot söpörte el az utcán támadt forradalom szele egyik óráról a másikra. Mitől támadt ez a vihar? A tömegeknek a nagyon erős vágyától valami változás iránt. Egy elementáris indulattól.

Hogy mozduljunk már! Legyen már valami! Dobjunk már egy bazi nagy malomkövet új Toldi Miklósként ebbe a pocsolyába!

Aki ott volt (velem együtt) nem felejti el. Az indulat dominált. Azt tudtuk, hogy valamit akarunk. Egy nagyot mozdulni, egy nagyot nyújtózni, egy nagyot dobbantani. Azt nem tudtuk pontosan, hogy mit, de éreztük a tömeg erejét és tömegben önmagunk erejét és azt hittük, ez az erő mindenható. És nem gondoltuk végig, miből mi lesz, mi lehet ennek az egész eufóriának a következménye.

Emberemlékezet óta féltünk.

Akkor nem akartunk félni.

Ma mi hiányzik? Mindenekelőtt az az akarat, az az indulat. Az a vágy, hogy történjen már végre valami! És alapvetően hiányzik az emberek hite önmagukban, hogy képesek volnának valamire. Aki nem adta el magát Júdáspénzért, mind be van rezelve. Az hiányzik, ami akkor hajtott előre, akár a rakéta, hogy nem akartunk többé félni.

Én egy deklasszált értelmiségi voltam a melósok között; én aggódtam. Mikor fölhangzott, hogy KI AZ OROSZOKKAL!, fölszisszentem: csakugyan? Nem kéne inkább most, a XX. kongresszus után, az enyhülés felé nyitó, a sztálinizmust bíráló Nyikita Hruscsov támogatását keresni? Azt hittem, én naiv álmodozó, hogy a demokráciáról van szó a diktatúrával szemben, a szocializmusról a szovjet-bolsevizmussal szemben, pedig csak a nemzeti függetlenségről volt szó. Így hát eszembe sem jutott, hogy a szovjet csapatok a nemzetközi jog által szentesítve vannak itt, hogy Jaltában és Potsdamban a nagyhatalmak megállapodtak, hogy ez a térség az oroszoké. Hogy ha csak mi nem kergetjük egy szál huszárkarddal Moszkváig a szovjet tankokat, azt senki nem fogja megtenni helyettünk.

Az utca népének, aki megfogalmazta a jelszót, hogy ki az oroszokkal, nem kellett tudnia Teheránról, Jaltáról és Potsdamról. De a forradalom vezetőinek minimum illett volna.

De akkor legalább volt vezető. Akármilyen, de volt. Még ha úgy ráncigálták is elő, még ha ódzkodva állt is az események élére, de volt, s ha már a megmozdulás élére állt, kitartott mellette mindhalálig. Hős volt vagy csak rossz politikus? Mindkettő, de nekem leginkább hős.

Ma hol van Orbánnal szemben egy Nagy Imre?

Egy Gyurcsány nevű magamutogató pojáca van, akinek kabaréban volna a helye, de aki a becsületét is eladta, miután bent ül a parlamentben, és ezzel legitimálja az Orbán rendszert. Ő igazolja, hogy az illiberális kereszténydemokrata diktatúra voltaképp demokrácia. Tudja, mit csinál? Hogyne tudná! Nemrég ő maga fogalmazta meg. Így hát nem buta, csak aljas.

 

Forradalom volt ötvenhat vagy csak belső pártpuccs? Csak annyi, hogy az enyhülés hívei a pártvezetésben Nagy Imrét akarták a Rákosi-Gerő tandem helyett? Attól függ, honnan nézzük. Semmiféle belső párt-puccs nem támaszt a semmiből százezres tömeget. Semmiféle párt-puccs nem indítja arra minden parancs nélkül a kiskatonákat, hogy teherautókról osztogassák a kaszárnyákból elhozott fegyvereket az utcán a fiataloknak.

Csodák nincsenek, csak olyan események, melyeknek az oka, az előidéző okoknak a racionális láncolata nem látható. Csodának látszik, ahogy ötvenhatban egy rendőrállam egyik óráról a másikra összeomlott, és a belügyisek semmit sem vettek észre a láthatatlan előzményekből.

Az a forradalom is amolyan igazi magyar nekibuzdulás volt: szalmaláng. Föllobbant, ellobbant. Harmadnapra már nyoma is alig maradt. A fölkészületlen állambiztonságiak azért követték el azt az eszelős hibát, hogy harmadnap, 25-én, teljesen oktalanul vérfürdőt rendeztek a Parlament előtt.

Egyetemisták, munkásfiatalok (még félig-meddig sztrájk volt) barátkoztak a Parlamentet tankokkal, páncélautókkal őrző szovjet katonákkal, akik szovjet módra maguk sem tudták pontosan miért vannak itt. Sokan azt hitték a Szuezi csatornánál vannak. De azt látták, hogy a fiatalok békés szándékkal jöttek, hogy nincs náluk fegyver. Azok azt kérdezték tőlük, miért vagytok itt, miért nem mentek haza, s ők azt felelték, azért vagyunk itt, mert így szól a parancs.

Egyszerre szemből, a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről ránk zúdult a hibbant ávósok sortüze. Fegyvertelen fiatalokra.

Az oroszok persze katonák voltak. Fegyvertelen srácokkal beszélgettek, de ha lőttek rájuk, visszalőttek. Biztos, hogy rengeteg embert mentettek meg így.

Nem volt módom összeszámolni a halottakat, sebesülteket, bár magam is szemtanú vagyok, de az első feleségemet, aki mellettem állt, fejbe lőtték. később talán 75 halottról és közel háromszáz sebesültről beszéltek. De azt tudom, hogy a tömeggyilkosok nem engedték a sebesültekhez a mentősöket. Tüzeltek rájuk is. Órákig tartott? Azt sem tudom. Megállt az idő.

A lényeg, hogy ettől a vérfürdőtől lángolt föl újra minden ellentmondásával, a szadista csőcselék Köztársság téri randalírozásával együtt a forradalom, amit végül csak a szovjet tankok és bombázók tudtak vérbefojtani.

Tartok tőle, hogy Orbán mai, fonnyadt gerincű, löttyedt lelkű alattvalóit egy ilyen vérfürdő sem bírna szent haragra gerjeszteni, tettre sarkallni, megmozdítani, sőt! Félelmükben még az ágyuk alá is bebújnának.

Az, amit ma „ötvenhatnak” nevezünk, nem október 23-án kezdődött.

Kezdetben (ötvenkettő-ötvenháromban) volt az, hogy komolyzenei lemez-koncertet tartottunk magánlakáson. Később a koncert helyett valaki beszélt valamiről, mi, vendégek hozzászóltunk… Szabályos szabadegyetem volt, magánlakáson. Tudtuk, hogy lebukhatunk, féltünk is, de a világért abba nem hagytuk volna. Tudtuk, hogy vannak köztünk besúgók, meg vagyunk figyelve…hát aztán! És ez nem Kádár puha diktatúrájában volt, hanem a kőkemény Rákosi rendszerben.

Később pedig volt a gyarmatbirodalom fővárosában, Moszkvában egy XX. Kongresszus. Desztálinizálás. A belügynek ez sem volt gyanús? A magyar értelmiség mozgolódott. Volt Kossuth klub. Volt Petőfi kör. Az Írószövetség szinte valamiféle titkos pártnak számított. És a szellemi javak lesüllyedtek a nép közé.

Nem csoda volt. A búvópatak a karsztban egyre duzzadt és duzzadt, és mikor a fölszínre tört, már vízesés lett belőle.

Ebből ma semmi nincs. Pedig nem kell szembe szállni egy nagyhatalommal, egy nemzetközileg szentesített megszállással, sőt, egész Európa a lázadók mellé állna, ha volna, aki lázadjon. Nem kéne szembeszállni csak egy elmebeteg, paranoiás, szociopata vidéki kádergyerekkel, egy kőbánya-igazgató komcsi párttitkár fiával. De az „ellenzék” a parlamentben csücsül, és a fidesz-kasszához járul a zsozsóért, nem szervez lakáson szabadegyetemet, még csak lemezkoncertet sem. Minek? Aki zenét akar hallgatni, hangversenyre megy (van azért, még ha Schiff András nem is teszi be a lábát többé abba a pocsolya országba), vagy keres magának a you tube-on, amilyet csak akar. Csakhogy azok a lakás-koncertek nem csak a zenéről szóltak, hanem arról, hogy ismerjük meg egymást, hogy szót váltsunk, szót értsünk, hogy kézenfogjuk egymást, hogy egymás hitétől erősödjön a hitünk abban, hogy a pusztába kiáltott szó sem fölösleges, azt is meghallhatja valaki.

Ez mind-mind ötvenhat előzménye volt, az, ami nem látszott a csodából.

Az, amiből ma Orbanisztánban semmi sincs.

Ma kinek jut eszébe a folklór? Népzene, népmese, padláson porosodó népi kerámiák gyűjtése ürügyén a vidéket járni, fölmérni a hangulatot, suttogva terjeszteni az igét, amit a diktatúra markában tartott médiában nem lehet? Ki emlékszik a régi jelszóra, hogy „Gyalogolni jó”? Puha fotelből, komputer mellől ellenállást szervezni éppúgy nem lehet, mint ahogy a parlamentből sem, miután fölesküdött a képviselő a diktatúra Tákolmányára. Néhány héttel Orbán 2010-es győzelme után írtam meg az Őfelsége ellenzéke című cikkemben, hogy diktatúrának nincs ellenzéke, csak ellenfele. Az ellenfél pedig nem ül a parlamentben, az ellenfél minimum bojkottál. Aki bármilyen szinten szóbaáll, alkudozik, egyezkedni próbál ezekkel, az kollaborál. Nem véletlen az amerikai doktrína, hogy terroristával nem állunk szóba, mert az a terrorizmus elfogadását jelenti.

Azt hazudni, hogy az Orbán rendszer nem is diktatúra, csak egy kicsit lejt a pálya: gyalázat. Hazaárulás.

Arról nyafogni, hogy az Orbán rendszert nem lehet választással megdönteni, csak fegyverrel, vérrel, halálos áldozatokkal, és erre hivatkozva nem csinálni semmit, éppen olyan gyalázat, éppen olyan hazaárulás. Csak kevésbé látványos.

Ki akart ötvenhatban vért látni, ki akart halálos áldozatokat? Senki. A fegyvert elrettentésül tartottuk a markunkban, nem azért, hogy gyilkoljunk vele. De elszántak voltunk: valamit tenni kell! Eddig: „Ültünk örökkön jeges senyvedésben.” 3.) Elég volt. De nem mi lőttünk először.

Igaz, ha már lőttek ránk, visszalőttünk.

Ez az elszántság, ez a meggyőződés, hogy „elég volt!”, ez hiányzik ma Orbán csúszómászó alattvalóiból. Akkor sem az volt a kérdés. hányan vagyunk, ma sem az. Az a kérdés, hogy abban a maroknyi emberben, aki nem csúszómászó alattvaló, milyen erős az igazságának tudata, milyen egyenes a gerince, mekkora benne az elszántság, mekkora a harag.

Ha már Adyt idéztem, az hiányzik Orbán cár alattvalóiból, de nem csak márciusban, hanem folyamatosan: márciustól márciusig, amiről ő beszél:

 

Márciusi Nap, nagy a te verésed,

Csodatevőn szép te megérkezésed,

De akard végre, hogy mi is akarjunk,

De akard végre, hogy csúnyán ne haljunk.

 

—–

 

1.) József Attila: Hazám

2.) William Shakespeare: Hamlet

3.) Ady Endre: A márciusi Naphoz

 

2018. október 8.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Amnesty International: Magyarország az intolerancia zászlóvivője lett

Orbán Viktor és a Fidesz fokozta a harcot az emberi jogok ellen. Büszkén henceg azzal, hogy >

Tovább

Kiengedték Orbán szellemét a palackból

Magyarország nagy ívben tesz az Egyesült Államokra, de ezzel csak Trump jelzéseit követi. Így értékeli a >

Tovább

A CEU elűzése

A CEU Bécsbe költözik, ahol tárt karokkal fogadják. Hegyeshalom többé nem a magyar-osztrák határ, hanem a >

Tovább

A helyes magyarságról - válasz TGM-nek

Ha egy újdonsült ismerősnek elárulom, hogy az elmúlt negyven évben főként nyelvészettel foglalkoztam, akkor azonnal nyelvhelyességi >

Tovább

A legitimitás súlyos hiánya

Az eddigi információk szerint a regisztrált vajdasági magyar választók (majdnem 130 ezren) csak 30-35 százalékban járultak >

Tovább

Hetedíziglen

Ha a magyarságot nem lehet értelmes és igaz tartalmakkal megtölteni, akkor marad a B közép magyarság. >

Tovább

Mélyrepülés

Az emberiség szerte a világban egyre butul. Az emberek utálják a bonyolult és a szakszerű fejtegetéseket. >

Tovább

Végre akarni kellene

Tartok tőle, hogy Orbán mai, fonnyadt gerincű, löttyedt lelkű alattvalóit egy ilyen vérfürdő sem bírna szent >

Tovább

Aradivértanúzgatás

Ajánlanám viszont helyettük a nagy szervező Alexander Bachot, a közéletet erélyesen megtisztító, idős korára magyaros mentét >

Tovább

Ki a magyar?

Most, hogy Orbán Viktor faj- vér- és magyarságszakértő tudatosította, miszerint „Azt, hogy ki a magyar, én >

Tovább

Ha Orbánt nem lehet elszámoltatni a repülésről, ki kell jönni a parlamentből

Jó lenne, ha az ellenzék végre ráébredne arra, hogy itt már nem korrupciót kéne emlegetnie, hanem >

Tovább

Ez a harc lesz a végső?

Orbán Viktor megkapta azokat az ellenfeleket, akikre mindig is vágyott. Még mindig számíthat sikerekre. Ezek a >

Tovább