Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk
A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
Kínai fogamzásgátló
Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
Rendőrségi jegyzőkönyvekből
Szebenitől. Egyszóval hiteles. >
A legjobb motor a világon
István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >
Beatles (összes)
Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Apám tyúkja
A Rádiókabaré felvétele. >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A zsemle ára
Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >
Napi ajánló
„… a Balkán nem csak délen van”
Beszélgetés Bencsik Orsolyával
„A hozott sajátomból (a Vajdaságból, a nosztalgia és a trauma együttes terepéből) is építkezem.” Fanni Noémi Pál (DailySzeged):
Bencsik Orsolya Sziveri-díjas író, költő, az SZTE Modern Magyar Irodalom tanszékének PhD-hallgatója. Ez alkalommal többek között Szegedről, Topolyáról, az elismeréseiről, a tanítással kapcsolatos élményeiről és új kötetéről kérdeztük.
Hogyan kerültél Szegedre?
A ’99-es NATO-bombázások idején a családommal Szegedre költöztünk, de csak négy hónapot éltünk itt. Ez elég meghatározó élmény volt számomra, nemcsak a szülőföldem, Ex-Jugoszlávia politikai-háborús helyzete miatt, hiszen 14 évesként ezt kevésbé éltem meg tragikusként és nonszenszként, mint ahogy azt most felnőtt fejjel megélném, hanem amiatt is, hogy egy teljesen új környezetbe kerültem. Egy másik országba, ahol tapasztalataim szerint akkor jobban féltek, mint az otthon hagyott rokonaim, ismerőseim, barátaim. A Lugas utcában laktunk, egy tízemeletes tömbházban, aminek a falára nagy betűkkel odafirkálták, THE CURE. Ebből az anyagból írtam is egy kisprózát, ami az Akció van! c. kötetemben jelent meg. A ’90-es évek Szegede nekem többek között a zenéről és az olvasásról szólt, a nővéremmel, aki akkor volt középiskolás, folyamatosan a lemezboltokba jártunk és olyan albumokat is meghallgathattunk, amit Topolyán, a szerbiai kisvárosban képtelenség volt beszerezni. Például Björk Homogenic-albumát, egymás után többször is. Másrészt a Somogyi könyvtár nekem paradicsom volt, rengeteg kortárs magyar szerző könyvét elolvashattam, a későbbiekben, amikor már visszaköltöztünk Szerbiába, a családi vonatkozásokon túl azért is jelentett sokat, hogy a nyaraimból egy hónapot Bonyhádon töltök az unokatestvéreimnél (ők 91-ben, az első hullámmal emigráltak Magyarországra), mert az ottani könyvtárból is tucatszám hozhattam ki a kortárs magyar regényeket. Hazai Attilát például akkor szerettem meg. A gimnáziumot tehát otthon, Topolyán végeztem, de azt tudtam, hogy egyetemre Magyarországon szeretnék járni.
Mi motivált az iskolaválasztás során, miért éppen a Szegedi Tudományegyetemre esett a választásod?
A döntésemben – most így utólag visszatekintve röviden – két ok volt a mérvadó. Egyrészt az, hogy Magyarország Szerbiához képest jóval több lehetőséget rejtett magában, Európa felé nyitottabb volt, másrészt hogy mindenképp filozófiát szerettem volna hallgatni, az anyanyelvemen, hiszen az akkori szerb nyelvtudásommal képtelen lettem volna Újvidéken vagy Belgrádban elvégezni ezt a szakot. Szeged bizonyos értelemben, a korábbi tapasztalataim miatt ismerős terep volt, rengeteg barátom már az SZTE-re járt, jókat hallottam az egyetemről, és szerencsére nem is csalódtam. Budapest soha nem vonzott, be kell látnom, túlságosan kisvárosi vagyok, a főváros számomra még most is csak néhány napig tud elviselhető lenni, bár kétségkívül intenzív pár napok ezek. Visszatérve Szegedhez, a filozófia szak mellé aztán felvettem a magyar szakot is, 2010-ben diplomáztam és miután nem találtam munkát, hazaköltöztem Topolyára. Borzasztóan hiányzott Szeged, nehéz volt az a két év, amit otthon kellett töltenem, igaz, abban az időszakban újságíróskodtam, szerkesztettem és fordítottam, de folyamatos zártságot és kitaszítottságot éltem meg, nyilván ehhez kapcsolódik az is, hogy a magyar szakos MA diplomámat Szerbiában csupán BA-snak ismerték el. Szerencsére azért az NKA-tól kaptam egy Gion Nándor prózaírói ösztöndíjat, úgyhogy rengeteget olvastam és írtam, és most már azt is ki tudom jelenteni, hogy az a két év Szerbia, de leginkább Topolya nélkül nem is születtek volna meg az Akció van! szövegei. 2012-ben kerültem vissza Szegedre, felvettek ösztöndíjas phd-snek a Modern magyar irodalom tanszékre. Igazából akkor éreztem meg a leginkább, hiszen határhelyzet volt, a levegőben lógtam, a bőröm volt a vásáron, hogy milyen sokat is köszönhetek ennek az egyetemnek.
Szegeden vagy a Vajdaságban vagy inkább otthon?
A Vajdasággal kapcsolatban erős ambivalens érzéseim vannak, bár kétségkívül nagyon meghatároz az a közeg, ahonnan jöttem. Nem tudom, hogy igazából hol vagyok otthon, néha itt, néha ott, bár sokszor azt érzem, a világban benne létemet a művészethez, az irodalomhoz fűződő viszonyom határozza meg. Sirbik Attila készített velem a Sziveri-díj apropóján egy interjút, vele beszélgettem többek között az otthonosság-idegenség problémájáról, arról, hogy a Vajdaság a szövegeim narrátora számára mennyiben tekinthető lakhatatlan közegnek, vagy akár Magyarország és tágabban maga a közép-kelet-európai miliő. Ez utóbbinak, azt hiszem, egyik alapvető sajátja a kicsinyesség, a butaság, a rosszindulat, vagy – továbbmegyek – a gyűlölet, amik pedig a provinciális gondolkodáshoz, a mást, a másságot, az idegent tagadó vidék szelleméhez tartozó attribútumok. Számomra például félelmetes tapasztalat az, hogy a Balkán nem csak délen van. Mindenesetre mostanában tehát egyre inkább azt érzem, hogy a világ értelem nélküliségét, idegenségét az írással tudom otthonossá tenni, így igazából akkor érzem azt a biztonságot, hazára találást, ha alkothatok. Most Szegeden élek, de közben mind a szépirodalmi, mind a tudományos munkáimban erősen a hozott sajátomból (a Vajdaságból, a nosztalgia és a trauma együttes terepéből) is építkezem. Hogy éppen melyik földrajzi teret nevezném meg tehát az éppen belakott teremnek, az jelenleg leginkább azon múlna, hogy hol van lehetőségem dolgozni, hol hagynak írni.
Igen sikeres évet hagytál magad mögött, elnyerted a Sziveri-díjat, a Móricz Irodalmi Ösztöndíjat, a Ki az a Naomi Watts? című drámád első helyezett lett a Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyen, és az SZTE Év Doktorandusza díját is magadénak tudhatod. Melyikre vagy a legbüszkébb?
Mindegyik fontos számomra. A Sziveri nevével fémjelzett díj azért is, mert – azon túl, hogy Sziveri költészete, de maga az irodalomtörténeti-biografikus alakja számomra meghatározó –, a korábbi szövegeim létjogosultságát igazolja. Ráadásul a díjátadón megismerkedhettem Benes József festővel, és a díjnak köszönhetően szobám falára így már egy Benes-kép is került. A Móricz-ösztöndíjnak köszönhetem, hogy a készülő kisregényem jelentős részét megírhattam. Az irodalmi ösztöndíjak mint anyagi támogatások hihetetlenül szükségesek, hiszen ezek teszik lehetővé, hogy csak az olvasással és írással foglalkozhasson az ember. Mivel magamat elsőként szépíróként élem meg, és csak másodsorban tudományos szövegek létrehozójaként, az SZTE doktoranduszi díj eléggé meglepett, de tulajdonképpen egy kicsit meg is erősített abban, hogy talán van bennem némi perspektíva a tudományos közegben is.
Ha már az ismeretlenebb terepnél tartunk, úgy tudom, a Ki az a Naomi Watts? volt az első drámád, milyen új kihívásokat állított eléd a megírása?
A drámámmal kapcsolatban valami hasonlót éltem át, mint a doktoranduszi díj kapcsán, igazából rettenetesen görcsöltem, hogy egyáltalán sikerül-e megírnom a drámát, főleg, hogy ennek a versenynek az a forgatókönyve, hogy a felkért három szerző (jelen esetben Balázs Attila, Sándor Zoltán és én) kevesebb mint egy nap alatt írjon meg egy rövid drámát egy aznap kihúzott (Magyar Szó-s) újságcikk címére. A 23 éves álom egy világbajnok, fiatal, szerbiai bokszolóval készített riport volt, számomra is meglepő módon elég gyorsan beindított, persze hozzá kell azért tennem, hogy a drámámból az a világ tükröződik vissza, ami a prózáimra is jellemző. Ehhez kapcsoltam vázként, alapként David Lynch Rabbits című színdarabját, valamint Foucault aszkézisről, paráználkodásról és szexualitásról szóló különböző passzusait. Egyébként a pozitív visszajelzés komolyan elgondolkodtatott, hogy lehet, érdemes lenne ezzel is foglalkozni.
Sokan, sokfélét írtak már a műveidről. Te hogyan jellemeznéd a saját írói világod?
Abszurd, groteszk, ironikus, humoros. Van benne némi társadalomkritika, sok intertext, sok, bár kevésbé személyes trauma.
Az őszi félév során egy, az intertextualitással és kreatív írással foglalkozó kurzust tartottál, következő félévben pedig lesz egy közös kurzusotok Váraljai Annával a filozófia tanszéken, ha jól tudom. Milyen érzés a katedra túloldalán állni?
Hihetetlenül jó érzés, főleg, amikor tényleg létrejön a ráérzés, a dialógus, a közös gondolkodás a hallgatókkal. Persze közben felelősségteljes és görcsös is, hiszen azért folyamatosan félek attól, hogy megfelelek-e az elvárásoknak, képes vagyok-e olyan érdekes, jól összeszedett, kreatív és inspiráló kurzust tartani, mint ahogy az általam kedves egyetemi tanáraim tartottak. Tulajdonképpen az ő óráikat tekintem annak a mintának, amit én is követni szeretnék. Egyébként már várom a közös órát (aminek a címe: Kép és szöveg viszonyok a kortárs magyar művészetben) Annával, számomra nagy öröm, hogy ez megvalósulhatott, és ezt egyszerre köszönhetem Annának és a filozófia tanszék vezetőjének, volt tanáromnak, Gyenge Zoltánnak.
A családod tagjai ilyen vagy olyan formában meglehetősen gyakori szereplői a műveidnek. Ebből adódtak már konfliktusok?
Igen. Leginkább az elején, pontosabban az Akció írásának az idején. De szerencsére ezen már túlvagyunk. Nem a saját családomról írok, azzal pedig nem tudok és íróként nem is akarok mit kezdeni, hogy az olvasók jelentős része folyamatosan valóságreferenciákat keres.
A Kis va(j)damagyar című kisregényed megírásához megkaptad a Móricz Irodalmi Ösztöndíjat. Mit lehet tudni erről a könyvről?
Ha minden jól halad, idén kijön a könyv, az újvidéki Forum Könyvkiadó és egy magyarországi kiadó közös kiadványaként. Azt folytatom, amit az Akcióban elkezdtem, továbbra is családnarratíva, traumákkal, határhelyzetekkel, a lányregényes műfaj (ha persze létezik valóban ilyen), a női írás destruálásával. Kicsit talán komorabb, mint az Akció, a humora is jóval kétségbeesettebb, központi motívuma pedig a disznó.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort
Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >
Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták
Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >