2021. november 30. kedd
Ma András, Andor, Andrea névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk

A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >

Tovább

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

Kínai fogamzásgátló

Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >

Tovább

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

Rendőrségi jegyzőkönyvekből

Szebenitől. Egyszóval hiteles. >

Tovább

A legjobb motor a világon

István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >

Tovább

Beatles (összes)

Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >

Tovább

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

A zsemle ára

Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

Apám tyúkja

A Rádiókabaré felvétele. >

Tovább

Napi ajánló

A Szabadság tér szellemisége

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

„Amit a szocializmusban szégyelltünk, azzal ma hivalkodunk.” Sándor Zoltán (Bárka Online):

KISEBBSÉGI HELYTÁLLÁS

Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című városregényében Végel László egy város életében lejátszódó történések ecsetelésével igyekszik a kisember szemszögéből érzékeltetni azokat a sorsfordító politikai és társadalmi pillanatokat, amelyek a néhai Jugoszláviát jellemezték – a trianoni békediktátumtól a kilencvenes évek elején kitört balkáni háborúkig. A cselekmény középpontjában a második világháború forrongásaiban zajló események és a szocialista Jugoszlávia visszásságaival való utólagos szembesülés állnak, aminek révén a mű szorosan kapcsolódik a szerző korábbi kötetéhez, a Bűnhődés című naplóregényéhez.

Az író meglehetősen egyszerű kerettörténetet alkalmaz: a regény cselekménye Lazo Pavletić, nyugalmazott szerb fiákeros és az ötvenes években, gimnazistaként a városba érkező, magyar elbeszélő hős párbeszéde révén domborodik ki. A mesélők kedvükre bolyonganak a korban, élettörténeteket vázolnak föl, és ezen epizódok mozaikszerű összeillesztése által a szerző hiteles képet tár elénk, egyrészt a városról, másrészt pedig a volt délszláv állam működéséről.

A regényben kifejezetten vagy érintőlegesen szó esik a szerb felszabadítók beilleszkedési nehézségeiről 1918-ban, gyorsan kiderül, hogy még az őslakos szerbek is, akik ünnepelték őket, valójában jöttmenteknek tartják őket, az 1942-es razziáról, a bevonuló orosz katonák duhajkodásáról, a Goli otok börtönszigetről, a gastarbeiterekről, a német turistákról, a Boszniából és Montenegróból érkezett kolonisták félelméről, nehogy a svábok egyszer visszaköveteljék elkobzott javaikat, akárcsak a szocialista Jugoszlávia jellegzetességeiről: trieszti farmer, staféta, testvériség-egység stb.

Olyan vidék ez, ahol minden népnek és nemzetnek megvan a saját megaláztatás-története – és bűne. Arról, hogy a történelem és a politika hogyan képes beleszólni az emberek mindennapjaiba, milyen módszerekkel kényszeríti őket választás elé, tukmál rájuk olyan dolgok elkövetését vagy támogatását, amit meggyőződésből sohasem tennének, vagy támogatnának, a regény két tragikus mozzanata szól.

Az első Török nagyapa sorsához kapcsolódik, aki erkélyről üdvözölte Horthy hadseregének bevonulását. Időközben, kommunista volta miatt, a magyar titkosrendőrség letartóztatta szerb nemzetiségű kereskedőtársát, ő pedig bújtatta annak feleségét, aki alkalmas pillanatban csatlakozott Tito partizánjaihoz, és magas pozícióra tett szert. A már befolyásos asszony visszatértekor vörös csillagos partizánsapkát nyomott a nagyapa kezébe, és helyet biztosított neki az emelvényen, ahonnan a bevonuló partizánokat köszöntötték. Ennek ellenére Horthy-kollaboránsként kivégezték, a szerb asszony annyit ért el, hogy posztumusz antifasiszta érdemrenddel tüntessék ki.

A kisebbségben élő kisember helyzetéből eredő tragikuma csúcsosodik ki ebben az epizódban. Arra a kérdésre, hogy melyik arca volt az igazi, szerb partizánnő adja meg a választ: „Azt hiszem, mindkettő. Mert mit tehetett volna azokban a zűrzavaros időkben egy magyar ember? Ha nem köszönti Horthyt – gyanús, ha nem üdvözli Titót – szintén gyanús. Hősiesen vállalta mindkettőt, amiért nagy árat fizetett.” Az adott körülmények közötti helytállás és a túlélési ösztön diktálta magatartás a kisebbségi lét felvállalását jelenti. Aki szégyenletes viselkedést vagy gyávaságot vél fölfedezni Török nagyapa cselekedetében, az semmit sem tud a kisebbségi létről, és nem érti annak mibenlétét.

A gyávaság kapcsán sokkal inkább érdemes megemlíteni azt a honvédtisztet, aki a közeledő veszély elöli menekülése előtt arra buzdítja Török nagyapát, hogy tartson ki magyarsága mellett. Végel ezzel olyan kérdést vet föl, amelyről nem sok szó esik a közbeszédben: a magyar politikum, az anyaországi magyarok viszonyulását délvidéki nemzettársaikhoz a második világháború folyamán.

Az akkori magyar politika vezetett el a hideg napokig, a regényben annak esik áldozatául egy magyar és egy német fiatalember. Tragédiájuk Horthy hadseregébe történő besorolásukkal veszi kezdetét. A front összeomlása után hozzájuk hasonlóan kényszerből berukkolt szerb barátjukkal együtt zarándokolnak az Ígéret Földjére. Hazatérésük a valódi multikulturalizmus meseszerű példázata, összetartásuknak köszönhetik hazaérkezésüket, ahol azonban az első kettőt halálra ítélik, az ítéletet pedig nem kevésbé tragikus sorsú bajtársuknak kell végrehajtania, ezzel bizonyítván lojalitását az új hatalom iránt, hiszen tudtára adják, hogy a sírban van még egy hely.

NEMZEDÉKI SZEMBESÜLÉS

Az állandó hatalomváltások szimbóluma a műben az 1913-ban Jakab Dornstädter által nyitott Dornstädter városi cukrászda-kávéház. A vendéglő 1945-ben a Moskva (Moszkva) nevet kapta. 1949-ben a Tito–Sztálin konfliktus idején nevét Zagrebre (Zágráb) változtatták, majd 1991-ben a horvátokkal folytatott háború idején Atinára (Athén) keresztelték. A cukrászdához hasonlóan minden történelmi változáskor utcákat, tereket neveznek át, szobrokat cserélnek le, és mint Geroge Orwell 1984-jében, a történelmet is folyamatosan újraírják, mindig abban a szellemiségben, hogy megfeleljen az éppen használatban lévő, aktuális politikai és társadalmi ideológiának. Az elhasználódott eszmét mindig egy újabb váltja fel, és azzal összhangban zajlik a történelem oktatása és a körülöttünk lévő társadalmi történések megítélése. Erre a jelenségre mondja Svetislav Basara egyik regényhőse a következőket: „Egyszer erről nem szabad beszélni, máskor arról, majd pedig, nem csak, hogy szabad beszélni arról, amiről egyszer már nem volt szabad beszélni, hanem még kívánatos is, sőt mi több, kötelező beszélni róla, miközben teljes mértékben tilos beszélni arról a valamiről, amiről máskor társadalmilag kívánatos és előnyös volt beszélni.” Ennek a jelenségnek kapcsán Végel a Bűnhődésben ezt írja: „A történelem szinte minden nemzedékkel újrakezdődött, és telis-tele volt kiszámíthatatlan metamorfózissal, irracionális fordulattal, miközben sohasem lehetett tudni, melyik arca az igazi. Azért akad látszatra túl sok történelem Közép-Kelet-Európában, főleg a Balkánon, mert nincs hiteles történelem.”

 

Illúzió lenne azt hinni, hogy kívül vagyunk a történelmen, és kívülállóként tudunk vallani a múltról. Mi folyamatosan a történelemben élünk, és a történelem – a múlt – folyamatosan változik velünk. Ilyen tekintetben nem csak az a fontos, hogy a regény cselekménye mikor játszódik, hanem megírásának és megjelenésének ideje legalább ugyanannyira számít. Mára politikailag mindenki szakított az egykori szocialista eszmével, a közéletben megmaradt volt kommunisták megtagadták múltukat, megtudtuk, hogy soha senki nem dőlt be a titoizmusnak, csak ezt nem lehetett nyíltan kimondani, a temetőkben sokan a régi csillag helyére keresztet vésettek a márványba, a második világháború végi magyarirtásról is lehet beszélni, a két nemzet történészei közösen kutatják az áldozatokat, és a két ország államfői közösen hajtottak fejet az ártatlan áldozatok előtt. Az Egy makró emlékiratai című regényével ellentétben, amely az adott pillanatot ragadta meg, a Neoplanta a „bölcs öreg” szemszögéből vizsgálja a (politikai) múltat, egyrészt azt, amely születése előtt játszódott le, s amelyről fiatalként nem tudhatott semmit, másrészt pedig azt, amelyet átélt, de érett korában át kellett értékelnie.

Itt jutunk el a regény egyik alapkérdéséhez: képes-e az ember egész életében önmaga lenni? Ha évtizedeken keresztül hitt egy eszmében, amelyről később kiderül, hogy hazug volt, akkor vajon az ember is hazugságokban élt önmagával szemben? És ha később felülbírálja korábbi hitét, azzal együtt önmagát is megtagadja? Hol húzódik a határ, amin belül tévedése ellenére önmaga marad az ember?

Ilyen értelemben nevezhető nemzedékinek Végel regénye. Az elbeszélő hősnek meg is jegyzik egy helyütt a műben, hogy a negyvenes években születettek szerencsés flótások, Tito példás pionírjai. A második világháború utáni nemzedék teljesen új szellemben nevelkedett, mint szülei – és elhitte mindazt, amit mondtak nekik, amit taníttattak velük. „Nem kényszerített bennünket senki” – mondja egy helyen az elbeszélő hős, amivel őszintén vall arról, hogy Jugoszlávia lakosságának zöme – magyarok is – hittek a szocializmusban, elhitték azt, amivel traktálták őket, partizán propagandafilmeken szocializálódtak, a moziban tapsoltak győzelmeiknek, mert a valódi múlt tabu volt. „Az apák titkolóztak a gyerekeik előtt, a gyerekek meg az apák előtt. Apáink elnémultak, mert meg voltak győződve arról, hogy jobb, ha saját utunkat járjuk. Elnémultak, mert a jövő, amelyik gyerekeikre várt, ígéretesnek mutatkozott. Így vesztettük el apáinkat, apáink meg minket. Nemzedékemet ellenállhatatlan erővel sodorta a viharos szél a jobbik, új világ felé: az Ígéret Földjére! A szocializmus csábítása megnyugtatta az apák lelkiismeretét, hagyták, hogy elcsavarja gyermekeik fejét. Mi mást tehettek volna? Féltve őrizték titkukat, bizonyos idő eltelte után pedig igyekeztek megfeledkezni róla.” Ennek eredményeként az új nemzedéknek nem volt mire panaszkodnia: „Tele voltam tervekkel. Az önbizalmam csordultig. Később rádöbbentem, hogy az egész nemzedékem ilyen volt. Ártatlan, naiv és optimista. Ostoba!”

A szembesülés nem kis megpróbálkoztatásokkal jár. A regényben Török Miklós képtelen feldolgozni édesapja magatartását. Olyasvalamiért bűnhődik, amiről nem tehet, amiről nem tudott, amiért nem vonható felelősségre. Irracionális forrású lelkiismeret-furdalása mégis befészkel a tudatába, és nem hagyja nyugton sohasem. Nem véletlenül hangzik el a regényben, hogy „ebben a városban kétféle ember létezik, az egyik beleszületik a bűnbe, a másik meggyőződésből vállalja.”

A MULTIKULTURALIZMUS VÉGE

A regény egyik szereplője éppen maga a város: Újvidék, utcáival, tereivel, lakosaival együtt. „Dornstädter úr előszeretettel fejtegette a város történelmét. Ezen a lápos területen, itt a Duna bal partján, 1748-ban csak néhány többnemzetiségű kis település létezett, mire összefogtak a németek, a szerbek, a magyarok, a zsidók, az örmények meg a többi itt élő nemzetség, összekaparták megspórolt pénzüket, ami közel sem volt elég, így bankkölcsönért voltak kénytelenek folyamodni, mesélte. A tömérdek bankóval Bécsbe utaztak, hogy Mária Terézia császárnőtől megvásárolják a szabad királyi város címet. Ami előnyökkel járt, mármint adókat szedhettek, saját törvényeik szerint ítélkezhettek a tolvajok, betörők felett. A császárnő megkérdezte, mi a neve a városuknak, mire az alapító atyák töredelmesen bevallották, hogy nincs neve. Felkérték Mária Terézia őfelségét, legyen városuk keresztanyja. A császárnő elővette aranypennáját, és gyöngybetűkkel írta a latin nyelvű alapító okiratra: Legyen a neve Neoplanta, és minden nép nevezze saját nyelvén. Így lett belőle a németek számára Neusatz, a szerbeknek Novi Sad, a magyaroknak Újvidék.”

A gyárilag multikulti (Vágvölgyi B. András) város azonban az utóbbi évtizedekben elveszítette eme jellegzetességét, ami kimondatlanul is kiérződik a regényből. Végel a város eredeti multikulturalizmusát igyekszik megragadni különböző nemzetiségű hősei egymásra utaltságának ábrázolása révén, miközben folyamatosan a város története során zajló, hol nacionalista, hol univerzalista egyneműsítési kísérletekről beszél. Újvidékről mára eltűnt a multikulturalizmus, akárcsak Nagybecskerekről és Zomborból, ahogyan – a jelenlegi tendenciák tükrében – néhány évtizeden belül Szabadkáról is eltűnik majd. Természetesen működnek Újvidéken és a volt megyeszékhelyeken nem szerb előjelű intézmények, nem csak szerbek lakják a városokat, de a város mindennapi életében, lüktetésében már nem érhető tetten a multikulturalitás, a hétköznapokban nem érvényesül a jelenség (Végel bérkocsisa egyaránt beszélt szerbül, magyarul és németül, mert ez így természetes, ma viszont az értelmiségiek sem beszélik a kisebbség nyelvét). A mai multikulturalizmus a nemzeti kisebbségek állami és alapítványi támogatásokkal fenntartott intézményrendszerében és politikusi szólamokban él tovább – a kisebbségiek pedig egyre inkább számítanak európai indiánoknak, mint az adott város kulturális szellemiségét meghatározó tényezőnek.

Az Ígéret Földjét folyton felszabadították. Mindig megünnepelték őket, és az új felszabadító mindig az előző alól szabadított fel. A város történetének alakulása jól kivehető a Szabadság tér leírásából, ami bizonyos értelemben az emberi gyarlóság szimbólumának is nevezhető: itt ünnepelték a szerb felszabadítókat 1918-ban, itt gördültek be 1941-ben Horthy harckocsijai, itt üdvözölték Tito stafétáját, és itt bömbölték, hogy sohasem akarták a titói utat járni. A kilencvenes évek hajnalán az elbeszélő hős nem véletlenül veti föl a nemzedékinek is nevezhető kérdést: „Hazugság volt minden? Valótlanságban éltem? Csakúgy, mint apám, előtte meg nagyapám. Az egész város, az egész táj hamis volt.”

SZÉPIRODALMIRA STILIZÁLT KORDOKUMENTUM

A feldolgozott kor hamisságát leleplező történetek, a történelmi forrongások elszenvedőinek meggyőző ábrázolása és a társadalompolitikai helyzetről alkotott markáns megállapítások mellett a regényben olykor sztereotípiák is elhangoznak (magyar, szerb, német, zsidó alkalmazottak beszélgetése a Dornstädterben): egyszerű emberek mondják el – igencsak tudálékosan – a (nemzet)politikai véleményeket, és közhelyszámba menő megjegyzések is becsúsznak, például, hogy a lövöldözés a balkáni folklór tartozéka. A mű pillanatokra már nem szókimondó, hanem inkább szájbarágó, feszesebbre vett fogalmazás kétségtelenül a regény javára vált volna. Bárki is meséljen a műben: az elbeszélő hős, Lazo, vagy valaki rajtuk keresztül, a gyakorló publicista, naplóíró és esszéista szépirodalmira stilizált nyelvén mindig Végel szólal meg. A szerző műveire egyébként is jellemző a műfajköziség: az élménybeszámoló, az esszé és a fikcionált próza szabadon keverőznek nála. A Neoplanta regény, de stílusából és nyelvezetéből, nem kevésbé reflexivitásából kifolyólag sokszor nagyon közel áll az esszéhez, ezért bizonyos értelemben esszéregényről is beszélhetünk. Ennek az lehet az oka, amit Bányai János már a korábbi Végel-mű kapcsán megállapított a szerzőről: „Végel szerint – az író tanú, és alapvető feladata a maga életének és a kor életének dokumentálása a rendelkezésére álló irodalmi formákban, s Végel nagyon magabiztosan él ezekkel a formákkal, anélkül azonban, hogy megújításukra törekedne, mert számára az etika mindig előbbre való, mint a poétika, s ezt nem kell neki felróni, hisz dokumentálni akar, s nem gyönyörködtetni, inkább akar időszerű lenni, mintsem a szellem magasságában, elvontan és a misztériumok világában létezni.”

A saját korának megragadása és értelmezésének kísérlete hajtja Végelt publicisztikái és szépirodalmi alkotásai megírása közben. A társadalompolitikai események determinizmusát firtatja, a kort és a kor közbeszédét meghatározó (közel)múltbéli eseményeket igyekszik megfelelő kontextusba helyezni. Az egykori Jugoszlávia mibenléte, a kisebbségi lét buktatói, a kentaur-identitás összetettsége, az embereket saját játékszereinek tekintő politikum Janus-arcának felfedése foglalkoztatja. Ebben a szerzői habitusban mindig a jelen számít, a múltra annyira van szükség, amennyiben segít megérteni a mostani pillanatot. A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje Újvidék történetének elbeszélése által tulajdonképpen az egykori Jugoszlávia társadalompolitikai történetét mondja el, magyarázatot kínálva arra, ami később történt – és még ma is tart: „Tito egykori elvtársai áhítattal estek térdre az oltár előtt, ellenben sehogyan sem boldogultak az imádsággal. A fruskák vastag aranyláncon csüngő feszülettel kószálnak a városban, amíg nem találják meg áldozatukat valamelyik jól szituált férfi személyében, akivel gyorsan ágyba bújnak. Mindenki a hazát élteti, miközben annyit lop, amennyit csak elbír. Befellegzett a szocializmusnak, ordítozzák a volt komcsik, és kibontják a nemzeti lobogókat. Amit a szocializmusban szégyelltünk, azzal ma hivalkodunk.”

A tünetek megváltoztak, de a betegség ugyanaz maradt.Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Noran Libro, Budapest, 296 oldal

2015. január 5.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Kelet-Európának új tervre van szüksége

Közép-Európában alapvető gazdasági koncepcióváltásra van szükség, mert az már nem megy sokáig, hogy a térség a >

Tovább

Lenin álma helyett Sztálin valósága

Közvetlen környezetemben is tapasztaltam, hogy a kisebb vagy a nagyobb ortodox pártfunkcionáriusok minden belső vívódás nélkül >

Tovább

Kihalófélben levő kentaur

Jugoszlávia nincs többé, ám a „jugoszféra” kulturális tere ma is izgalmas, bár nyilvánvaló, hogy ez a >

Tovább

Európa-ellenes Komintern

Adam Michnik szerint egyértelmű, hogy Kaczynski meg akarja gyengíteni az uniót, e célból összefogást készít elő >

Tovább

Nincs részarányos foglalkoztatás!

Ökrész Rozália parlementi felszólalása egyenesen botrányos. Nem, hogy számon kérte volna az illetékesektől, hogy a foglalkoztatásban >

Tovább

Novemberi helyzetkép

Az Európai Unió felcsútizálása vagy Felcsút európaizálása – ez itt a kérdés; „a világ esze épp >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók (2.)

A KJI konferenciájáról szóló riport közlése a Vajdasági RTV Napjaink c. november 22-ei műsorának végén nem >

Tovább

Magyarország szép csendben visszasomfordált...

... az EU közös vakcinabeszerzési programjába, miután májusban úgy vált ki, hogy tudván tudta: ez azt >

Tovább

A mi papunk

 „Itt nyugszik a cigány Matyi” – ez volt a sírfelirat. Ez a nagyapám sírkövére köpött szöveg >

Tovább

A Magnyickij-törvény Orbán ellen?

Mujtaba Rahman, az Eurázsia Csoport nevű amerikai kockázatelemző agytröszt európai igazgatója úgy látja, hogy az amerikai >

Tovább

Európa migrációs csapdában

Azt természetesen a Nyugat-Balkánon is tudják, miként lehet kihasználni a helyzetet. Vučić hat éve még azzal >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók

Hajnal Jenő és az MNT Tájékoztatási Bizottsága 2019. február 28-án el is utasította az új szerbiai >

Tovább