2020. augusztus 7. péntek
Ma Ibolya névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk

A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >

Tovább

Kínai fogamzásgátló

Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >

Tovább

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Rendőrségi jegyzőkönyvekből

Szebenitől. Egyszóval hiteles. >

Tovább

A legjobb motor a világon

István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >

Tovább

Beatles (összes)

Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A zsemle ára

Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >

Tovább

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Apám tyúkja

A Rádiókabaré felvétele. >

Tovább

Kentaurbeszéd

Jó író volt-e Esterházy Péter?

(Az irodalmi kánonok természetéről és csapdáiról)

Jó író volt-e Esterházy Péter?

Ezért nem megkérdezni kell intézményesített fórumoktól és tanácsadó testületektől, hogy Esterházy Péter jó író volt-e, vagy sem, hanem el kell olvasni műveit, s dönteni. Ahogy én is döntöttem: Esterházy Péter jó író volt. Margócsy István:

EP emlékének

Hányszor tétetik fel a kérdés, társaságilag, szakmailag, politikailag: mondja meg már végre valaki véglegesen, jó író volt-e Esterházy? Vagy másképpen fogalmazva: kinek az irodalmi értékelésében, ítéletében lehet megbízni, kinek lehet (vagy kell) hinni, ha egy író, egy mű, egy életmű éles viták kereszttüzébe került?

Hiszen mindnyájan tapasztaljuk: Esterházy már pályakezdése, kora ifjúkora óta központi szerepet foglalt el az irodalmi életben, sikere lett itthon és a külföldi irodalmi életben, műveinek széles körű elismertsége és olvasottsága alakult ki – ám a magyar irodalmi élet politikai meghasonlottsága okán állásfoglalásai és sikerei olyan támadásokat is magukra rántottak, amelyek „tisztán” irodalmi érdemeit is semmisnek tekintették. Ím, az a kritikus is, aki az ifjú Esterházyt barátjának tekintette, s aki hajdan, a szocialista kultúrpolitika támadásaival szemben lángoló védiratot publikált Esterházy védelmében, most, hogy pályája utolsó évtizedeiben jobboldalivá képezte át magát, politikailag nem szűnik Esterházyt gyalázni, sőt legújabban már szépírói érdemeit is radikálisan kétségbe vonta. Nagy dicséret egyfelől, tökéletes elutasítás másfelől – s az olyan olvasó, aki nem az irodalmi élet belviszályai, hanem a művek felől kívánna tájékozódást nyerni, bizonyára felteszi a kérdést: valóban ennyire önkényesnek és bizonytalannak kell-e lennie az irodalmi értékelésnek?

Persze ne feledjük: az irodalom történetének minden pillanatában nagyon éles volt az értékelések eltérése. Az iskolában úgy tanultuk (ma már nem biztos, hogy továbbra is így fogják tanítani), hogy a XX. század elejének irodalma Ady és a Nyugat jegyében bontakozott ki (ismeretes a szép mítosz: mikor egy Ady-vers megjelent, Pesten még a villamosok is megálltak örömükben…); ám azt nem tanultuk, hogy az akkori miniszterelnök, a nagyműveltségű Tisza István minderről úgy nyilatkozott: Ady és a Nyugat csak levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében (ahol akkoriban a legfuttatottabb költők azok voltak, akiknek mára a neve is csak a lexikonokban található: Kozma Andor, Szabolcska Mihály, Vargha Gyula, Bárd Miklós…). A húszas években már nyíltan vitatták a „kettészakadt irodalom” problémáit: a hivatalos kultúrpolitika nem tudott mit kezdeni a születő irodalom radikalitásával, akár az avantgárdot, akár a népi irodalmat illetően, s az irodalmi élet oly szakadékossá vált, hogy mikor a PEN Club képviseletében Kosztolányi Dezső kitüntette Móricz Zsigmondot és Krúdy Gyulát, a tagság jó része kilépett, arra hivatkozva, hogy ily destruktív és hazafiatlan írókkal nem vállalhatnak semminemű közösséget.

De láthatunk példát a történeti váltásra is: mikor a nyolcvanas években Illyés Gyula meghalt, az irodalmi élet úgy gyászolta, mintha a magyar nemzet irodalmi fejedelme, jó pásztora, törzsfőnöke távozott volna el – s épp mostanában jelent meg az önmagát nemzeti elkötelezettségűnek nevező irodalomtörténész tollából a hatalmas könyv, amely Illyéstől – tökéletesen méltánytalanul – minden érdemet megtagad, Illyést egy meglehetősen középszerű, kétkulacsos és mindenekelőtt kommunista költőnek tekinti, az Egy mondat a zsarnokságról c. verset pedig egyszerűen aljas, sőt emberileg is teljesen hiteltelen versnek állítja.

Úgy látszik, az irodalmi értékelést mindig is erőteljesen befolyásolta a politika – hogy kit tekintsünk nemzeti irodalmi panteonunk vezető figuráinak, azt politika nélkül már eleink sem tudták vagy akarták elképzelni.

Márpedig irodalmi kánonokra mindig is szükség volt és van – azt, hogy mit szeretünk, mit értékelünk az irodalomban, nem egyszerűen szívünk vagy eszünk dönti el, hanem elsősorban szocializációnk: azt tekintjük jó irodalomnak, amit az iskolában megtanultunk, amit szüleinktől, környezetünktől átvettünk – már a „legtisztább” esztétikai ízlésünk is úgy alakul ki, hogy környezetünk mintáit vesszük át és követjük, s csak később próbáljuk, annyira, amennyire lehetséges, a „magunk képére” formálni. Az iskolai kánonok hatása azóta, hogy az 1870-es években rögzítették, mit és hogyan is kell irodalmunkról gondolnunk, beláthatatlanul nagy – gondoljuk csak meg, hogy az iskolai tanterv nagy vonalaiban ma is olyan stratégiát javall, mint százötven évvel ezelőtt: nyilván ennek következménye, hogy, sajnos, még a nemrég lefolytatott „Nagy Könyv” vetélkedő is az iskolában sulykolt Egri csillagokat hozta ki győztesként. Az iskolákat pedig, amióta minden iskolát állami felügyelet alá helyeztek, mindig is a politika irányította és felügyelte – az iskolai tananyag kánonát mindig az aktuális kultúrpolitika határozta meg: azokat az írókat tanították és népszerűsítették, akiknek életműve révén valamely politikai haszon vagy befolyás volt remélhető. Emlékezzünk a szocialista korszak érettségi tételeire „mai magyar irodalomból”: bizonyára nem kevesen emlékeznek még, hogy egykor Darvas József vagy Dobozy Imre, jobb esetben Váci Mihály volt kinevezve a kortárs magyar irodalom vezető képviselőjének.

A százötven évvel ezelőtti tantervet az irodalom története határozta meg: nem olvasmányélményt kínáltak, nem műelemzést propagáltak, hanem ismertették a magyar irodalom egész történetét, arra a nagy ideologikus konstrukcióra támaszkodva, miszerint a magyar nemzet önkiteljesedése és önaffirmációja elsősorban sok-száz éves irodalmának nemzetépítő jellege alapján jött létre – a magyar nemzet és története lényegében azonosnak tekintendő irodalmával, s annak nemzetvédő tendenciájával. Ama nagy vízió, amely a magyar irodalom egységét a "volgai lovastól" Petőfin és Aranyon keresztül a millenniumig tökéletesen töretlennek vélte, a magyar irodalomnak olyan misztikus erőt és hatást tulajdonított, amely azt sugallta volna, hogy az tekintendő derék és igazi hazafinak, aki a magyar irodalom történetének teljességét elsajátította, s e teljesség jegyében fejtené ki további tevékenységét is. Mintha az a feltételezés élt volna, miszerint a "Nemzet" mint szubjektum olvassa az irodalmat, nem mint egyes műveket, hanem mint egy nagy Teljesség darabjait – s elfelejtődött annak a csekélységnek tapasztalata, hogy nincsen olyan ember, még az elkülönült irodalomtudósi szakmán belül sem, aki a magyar irodalom végtelen halmazának nagy többségét képes lenne magáévá tenni.

Ám a kánon parancsa élt és tovább él – mindnyájan ismerjük a frusztrációs lelkiismeret-furdalást: mennyi mindent nem olvastunk el, amit pedig el kellett volna olvasnunk, vagy legalább ismernünk illenék. S mindnyájan elismerjük a százötven éves kánon egységének parancsát: a magyar irodalom nagyjai mind nagyok kell, hogy legyenek – erkölcsileg, politikailag és esztétikailag egyaránt.

Csakhogy a XX. században a XIX. századi egység tökéletesen szertefoszlott: radikálisan különböző irányzatok csaptak egymásnak, kétségbe vonták egymásnak akár létét is, és az esztétikai elkülönböződés jogosultságát egymástól akár meg is tagadták: a különböző csoportok és irányzatok különböző esztétikai és politikai preferenciáik alapján külön-külön kánonokat teremtettek – ám mindig az univerzalitás és a kizárólagosság igényével. Az Új Idők és a Nyugat más kanonizálási stratégiát követett; s más-más szerzőgárdát preferált; a népi-urbánus irodalmi megoszlás egymással szembeni fórumokat és szerepeket követelt meg; az avantgárd csoportok kánonjai egyszerre több fronttal voltak kénytelenek vagy hajlandók szembeszállni – s szinkron a kanonizálási gesztusokat kiterjesztették az irodalom történetére is: a XX. században jó pár irányzatos, s egymással nem kompatibilis irodalomtörténeti vízió is napvilágot látott. S mindennek hátterében állandóan ott feszült a hivatalos irodalompolitika totalizáló törekvése: mind a Horthy-korszakban, mind a szocialista időszakban nagyon erőteljes szakadék mutatkozott a hivatalos értékrend és a születő és ható kortárs irodalom értékrendje között (ld. például a Baumgarten-díjasok és a Corvin-láncot elnyerők listáját, vagy a Kádár-korszakban a támogatott-tűrt-tiltott szerzők névsorait). Ám mivel a XX. században a kulturális nyilvánosság már teljes mértékben a politikai manipuláció részévé vált, a különböző csoportok irodalmi vetélkedése a hatalomban való részesedésért is folyt – s folyik ma is.

Kánont lehet szorgalmazni – ám teremteni nem lehet: a kánon ugyanis nem más, mint a különböző, egymás mellett élő irodalmi hagyományok spontán, alkotói és értelmezői körökön keresztül ható kikristályosodása. Egyes csoportok kánonának tönkretételére lehet politikai és gazdasági erőket csoportosítani, lehet intézményeket tönkretenni, vezető alkotókat ellehetetleníteni; politikailag támogatott csoportok irodalmiságát lehet széles körben finanszírozni és propagálni – csak éppen az irodalmi nyilvánossággal elfogadtatni őket, ez ütközik nehézségekbe: hiszen a kánonokat nem kihirdetni, hanem elmagyarázni, elhitetni és elismertetni kellene (az pl. nem elégséges indoklás, hogy az a jó író, aki az MMA-tól fizetést kap).

Mert persze a kánonok formális és informális intézményessége mellett minden olvasónak, minden kis közösségnek megvan a saját kánona: azt tekintem jó írónak, azt tekintem fontos irodalmi szereplőnek, aki olyan műveket, mondatokat ír, amelyekről azt feltételezem, hogy nekem szólnak, s valamilyen értelemben rólam beszélnek. Megtanulom az iskolában, kiket kell elolvasni, elfogadom környezetem tanácsait, hogy miket olvassak, tájékozódom az irodalom fórumain, miről/kiről hogyan folyik a diskurzus – de a végső döntést nem a csoport-kánon, nem a politikai kánon vagy ellen-kánon fogja meghozni, hanem én, az olvasó, tetszésem és rokonszenvem, egyetértésem alapján.

Ezért nem megkérdezni kell intézményesített fórumoktól és tanácsadó testületektől, hogy Esterházy Péter jó író volt-e, vagy sem, hanem el kell olvasni műveit, s dönteni.

Ahogy én is döntöttem: Esterházy Péter jó író volt.

(Népszava)

 

2020. április 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Hétköznapi rasszizmus Magyarországon

Összesen mintegy 7200 afrikai diák kapott ösztöndíjat, ám a sokszínűség hiánya, illetve az Orbán-kormány által gerjesztett >

Tovább

Az EU halványabbnál is halványabb ígérete

Ami a legutóbbi uniós csúcson a jogállam és a szubvenciók összekapcsolása ügyében született, az színtelen-szagtalan. Nem >

Tovább

A szelíd lázadók színre lépnek

Elismerem, az új nemzedék mégsem annyira apolitikus, mint ahogy az elmúlt években gondoltam, nem kizárt, hogy >

Tovább

Vajdaság, a hazafiak vadászterülete

Belgrád az a hely, ahol egy magyarnak nem kell félve rejtezkedni, mint a Vajdaságban, amely „az >

Tovább

A koronavírus lerombolhatja a demokráciát

A fokozódó gazdasági egyenlőtlenségek folytán meggyengülhet a jogállam támogatottsága. A magyar, az izraeli, az indiai, a >

Tovább

Az Indexnél nem hagyományos cenzúra érvényesült

Az autonómia sérül úgy is, ha meg akarják mondani, hogy kik dolgozhatnak ott és kik nem. >

Tovább

„Beletanult” elnök

Legyünk tisztában, a vajdasági magyarok helyzetének nem az egyedüli fokmérője, hogy magyar-e vagy szerb a Tartományi >

Tovább

Szoptatási sarlatánok

Mindent elmond ennek az országnak a förtelmes helyzetéről, mentális állapotáról, világképéről, politikai vezetésének ócska, sunyi, barbár >

Tovább

Orbán militarizálja az országot

Ezzel persze azt is eléri, hogy Németország némileg szemet hunyjon az illiberális rendszer kiépítése fölött. Magyarország >

Tovább

Az EU fauszti alkuja

De nem most, hanem már évekkel ezelőtt, amikor folyamatosan elnézte, hogy Orbán és az egyre autoriterebb >

Tovább

Lengyel, magyar - két jómadár…

Nálunk nem az oligarchák ejtették foglyul az államot, hanem egy politikai vállalkozás ejtette foglyul a gazdaságot >

Tovább

Az utolsó világítótorony

Az antiliberális Orbán Viktor alatt a köztévéből hivatalos szócső lett, nagy újságok tűntek el a színről, >

Tovább