Ma Izidor névnap van.
Fiók
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Viszlát Ottó! Találkozunk!
Egy barátság pillanatképei
Bódis Gábor
1990. március: az Újvidéki Színház klubjában, a törzshelyünkön tervezgettük a Naplót. Ottó is közöttünk volt. Nekem nagy megkönnyebbülés és természetesen, megtiszteltetés volt. Fiatalos hévvel vágott neki az irodalmi oldalak kreálásához. Hozta, rendületlen szorgalommal, az ifjú írók szövegeit. A vajdmagyar irodalom jóságos keresztapjaként.
2000. május: tiszta nosztalgiából és gazdasági dilettantizmusból felújítottam nagyapám cukrászdáját. A világ legtermészetesebb dolga, hogy Ottó nyitotta meg. A tejeskávé és a fonott kalács, meg a Bódis-barna titkainak legmélyebb ismerője. A cukrászda könyvtárosa címének felvállalása pedig egy magasabb szférába repítette a jobb sorsra érdemes cukit.
2013-tól: a szabadelvű Napló és az Ottó által megnemesített cukrászda után mi sem logikusabb, hogy egy vajdmagyar értelmiségi kerekasztal első számú székét Ottónak és Végel Lacinak ajánlottam fel, és velük tervezgettük annak bővítését. Jó volt újrajárni a Vajdaságot (főleg Szabadka, Újvidék, Zenta). A Nagy Mesélő akár egy festményről is káprázatos történetet varázsolt elő. Mert egy Varázsló volt.
Elért a háború
Két évtizede járok a Futaki úton haza a városból, s fordulok le a járványkórháznál a Telepre. Mielőtt átvágnék az úton, mielőtt a zebrára lépnék, két évtizede szinte mindennap felpillantok.
Odaát, a túloldalon nyitott, kitárulkozó udvarra látni: egy nagy, különös galambdúcra. Két évtizede nézem, szinte naponta ezt a különös vagy tán még inkább abszurdnak nevezhető építményt. Azért mondom abszurdnak, mert nem lakják galambok. Sosem is száll rá egyetlen galamb, veréb sem, pedig hát a verebek nem válogatósak, mindenféle bolond lyukba, résbe befészkelnek. Ha galambok turbékolnának a túlméretezett, ideálissá képezett betongombán, ha galambok sürgölődnének-forgolódnának a lőrésnyi kis ablakokon, el lenne intézve a dolog: a galambdúc galambdúc lenne. Az idilli otthonosság szimbóluma. De így nyitott, izgató kérdés marad. Először mindig azért pillantok az irányába, hátha végre mégis rá talált szállni egy galamb, egy kimerült repülő vagy túlhajszolt postás, hátha bevackolt mégis egy ázott, koszos vadócpár, vagy valami eltévedt, halálfáradt egzotikus vándormadár fedezi fel, vándormadár, amelyet az öbölháború űzött felénk. De nem, még véletlenül sem. Mire másodszor pillantok fel rá, már mániákusan, motyogok magamban: Maginot… És megborzadok. Az elhagyott, a túlméretezett erődítmények, bunkerek magányát érzem. Sokfajta magány, űr, kietlenség létezik. De az elhagyott, kiégett bunkerek, erődítmények magánya, kietlensége, űrje tán a legborzasztóbb. Emlékszem, gyerekkoromban még a feltört kriptákban sem féltem annyira, mint az elhagyott bunkerekben…
Így valahogy baktattam hazafelé ma is, így morfondíroztam, ezek a feltételes reflexek működtek bennem, mint az elmúlt két évtized folyamán szinte naponta. Majd leléptem a zebrára, le, mint két évtizede szinte mindennap.
A zebrámra.
(...) Lám, mint valami bűntény színhelyére, ismét visszatértem. Vagy zebrám védelmezésére szántam el magam? Csak most látom, az éjszaka durván felvágták hátát a tankok. Szemben a galambdúcnak álcázott bunker…
Aki csak vakokat lát, csak vakok helyett néz, maga is megvakul végül.
Jöjjön, karol belém szomszédom a zebrán, jöjjön, eltapossák, mint a macskát. El, mint a zebrát – ezt az angyali rabruhás lényt, motyogom magamban. És közben arra gondolok, milyen szép idők is voltak azok, amikor éjszakánként olyan szerzőket olvasgattam, mint S. Jay Gould, s tudósi pózban tűnődtem vele hogyan lesz a zebracsík? Micsoda egy zebra, ha egyáltalán valami? Igen, egy váratlan pillanatban azt vettem észre, pontosan arra a csíkosruhájú fegyencre kezdek emlékeztetni, aki a börtönudvaron egy zebrán lovagol, hiszen az ilyen s hasonló lektűrök helyett mindinkább szótárakban és lexikonokban kutatok – olyan fogalmak jelentését tisztázandó, amelyekre, azt hittem, sosem is lesz szükségem, amelyekkel, azt hittem, sosem is fog meggyűlni a bajom, mint: lojalitás, dezertálás et cetera. Ugyanis minden jel arra mutat, az ember nem változik orrszarvúvá, menthetetlenül zebrává változik.
(Tolnai Ottó a Naplóban, 1991. július 17.)
XXX
„bambát tettetve hallgattam desiré új tézisét
miszerint egy költőnek sok édességet kell ennie
sok bonbont és rumos bombát
imád mondja az adria túlsózott tintalevese mellett
kis cukrászdákban nagy habostortákban fuldokolni”
(árvacsáth)
Bódis Gábor barátom újságolta, végre sikerült visszakapni szabadkai cukrászdájukat, ott közel a gimnáziumhoz. És ebből kifolyólag lenne egy kérése. Szeretné, ha egy kis kézi könyvtárat rendeznék be a cukrászda karzatán lévő vakablakban. És ha utána is szemmel tartanám, ha én lennék a cukrászda könyvtárosa. Ez tetszett nekem, nagyon tetszett. Máris úgy éreztem magam, akárha egy Kosztolányi-tárcanovella hőse. Máris láttam, amint szanaszét a világban a szállodák nagykönyveiben, a foglalkozás rubrikájába büszkén azt firkantom: cukrászdai könyvtáros. Gábor látta, mennyire izgalomba hozott a kis cukrászda, mint olyan. És annak az imaginárius Kosztolányi-tárcának a címe is minden bizonnyal A cukrászda könyvtárosa. És benne a szerepem. Hogy ismét hős lehetek, még akkor is, ha csupán egy tárcanovella hőse. Máris valami civilizációs kottának tudtam a kis cukrászdát ott, a Rudics sarkához közel, a tejpiac Golf-áramában, nem messze a zsinagógától, szemben egy tűt, cérnát és varrógépet árusító régi bolttal, európai helynek, polgári templomocskának.
A Bódis-cukrászda 1924-ben, a Pacsirta megjelenésének évében kezdett üzemelni. A következő év pedig már a másik nagy szabadkai regény, az Aranysárkány megjelenésének éve. Az első regény, mondhatjuk, a kávéház regénye, de a másik regény már a gimnáziumé. A Bódis-cukrászdát pedig éppen a gimnázium közelsége éltette mindig is. A tejeskávé és a fonott kalács. És, mint helyi különlegesség, a karamellatetővel ellátott krémpite: a Bódis-barna.
(Tolnai Ottó, 2010. szeptember 23)
Tolnai Ottóval és Megyeri Palival indultunk hétfőn kora délután Szabadkáról (via Palics) a tartományi fővárosba (vagy ezt már alkotmányosan nem is lehet leírni? Igazából mindegy.).
Rendhagyónak ígérkezik szabadelvű asztaltársaságunk mostani fellépése a vajdasági független újságírók székhelyén, ugyanis kétnyelvűre tervezzük. Attól függően, hogy milyen összetételű lesz a hallgatóság.
Szóval a fővárosban befordultunk Végel Lacihoz és a gyanús nevű Lilly patika előtt, mint tapasztalt nemzetközi összeesküvők, kerekes bőröndöt cseréltünk. Ennek jelentőségét csak történelmi távlatokban lehetne megvilágítani.
Odatalálunk a Rádióhoz, és a régi színház épületében Ottó könyvesboltba látogat (ez egy könyvtárosi rögeszme). Átvágunk az újvidéki belvárosra annyira jellemző (kicsit törökös, kicsit modernül csiricsári) átjárókon és kijutunk a Jovan Zmaj utcán, ahol a függetlenek lakoznak. De nem az eredeti helyükön, mert néhány évvel ezelőtt kénytelen voltak átköltözni az utca túlsó oldaláról, amelynek erkélyéről a hősi miloševići időkben alternatív tévéhíradókat „sugároztunk”.
(A Napló Kör naplója, 2013. március 8.)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
SÓHIVATAL LETT A MAGYAR NEMZETI TANÁCS!
Szinte szánalmas nézni az MNT-ülések TV-közvetítését, amelyek alatt a tanácstagok mukkanni se mernek! Az üléseken az >
A reálszocializmus és a szélsőjobb titkos kapcsolata
Aztán a berlini választásokra terelődik a szó. A választásokon a Linke nevű párt győzött. Berlin, akárcsak >
Pásztor Bálint valljon színt!
A Zöld Baloldal felszólítja a Vajdasági Magyar Szövetséget, hogy mondják el, számukra mi az a "vörös >
A VMSZ ÉS A MAGYAR ÉRDEKVÉDELEM AGÓNIÁJA
Csak akkor fogja azonban a közösség megtalálni a kiutat a jelenlegi állapotokból, ha megszabadul a pásztorvilág >
Viszlát Ottó! Találkozunk!
1990. március: az Újvidéki Színház klubjában, a törzshelyünkön tervezgettük a Naplót. Ottó is közöttünk volt. Nekem >
Művészete a túlélés csodás vajdasági enciklopédiája
Akkoriban Jugoszláviában tavaszias szellők fújdogáltiak, de a főszerkesztőnek azért politikailag megbízhatónak kellett lenni. Erre felálltam és >
Nyilas Mihály bálozik
Szégyenletes, hogy most, amikor az ország „csaknem négyszáz bírója és ügyésze” tiltakozik a szakmát sújtó hatalmi >
KORMÁNYVÁLTÁS SZERBIÁBAN
Az országot most egy olyan személy tartja „sakkban” (sokkban?), akit – Gordana Čomić, előbb a Demokrata >
Szolidaritás és katarzis?
A magyarázat lehetséges kulcsszava tehát a szolidaritás, annak itt s másutt nemigen látott formái, amelyek sosem >
Ha létezne egy igazi államférfi
Míg az előző 30-50 körüli nemzedék nagy része – sokan közülük rossz lelkiismerettel - pragmatikusan alkalmazkodott >
Hősök emlékét ünneplik a gyávák
Gyáva népnek nincs hazája, a 177 évvel ezelőtti hősökre mutogató VMSZ-magyarkák a 48-as szabadságharc megszégyenítésének iskolapéldái. Mit >
A jelenlegi politikai elitnek le kell mondani az önzésről
A jelenleg uralkodó politikai elit nagy része három évtizede politikai üvegbúra alatt él, azzal a szent >