Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

„Találkozom fiatal civilekkel, figyelmesen hallgatom a szabadkai közéleti események kommentárjait. Egy biztos: úgy tűnik, Szabadka forrong, az ellentétek egyre inkább kibontakoznak. Véleményem szerint 1945 óta soha sem lázadozott ennyire, mint mostanában.” Végel László:

A slemilségről

Örömmel vettem Urbán Andrásnak a Kosztolányi Színház igazgatójának a meghívását, miszerint Szabadkán a Kosztolányi Színházban kerülhetne sor a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényem promóciójára. El is feledkeztem róla, hogy az egy évvel ezelőtt megjelent kötetet Vajdaságban még nem mutattuk be. Az est moderátora Virág Zoltán szegedi egyetemi tanár felsorolta az utalásokat, melyeket a regény olvasása közben fedezett fel, és amelyeket a kritikusok eddig még nem vettek észre. Egyebek között Danilo Kišt említette. Lőwy Ruben, akivel Horthy titkosrendőrsége végzett, állította össze a Budapest Belgrád között közlekedő vonat menetrendjét, az egyik balkáni szépségnek, Svetlanának volt a vőlegénye. Így kerülhetett Svetlana kezébe Eduart Sam vasúti ellenőrről szóló regény. Ez az Eduard Sam – elárulom - Danilo Kiš egyik regényének a főhőse. Svetlana, a „balkáni szépség” miután a partizánok élén bevonul Újvidékre, elérkezettnek látja az időt a megtorlásra. Bosszút áll a magyarokon. Elmondtam mindazt, amit Danilo Kiš nem mondott el. Regényének kontextusa a saját családtörténete, amelyben kirajzolódik a másféle sors: a másságról szóló zsidó sors! Az elmúlt évtizedekben számtalanszor voltam kénytelen felemelni a szavam az antiszemitizmus ellen.  Kisebbségiként empátiát érzek a másság iránt. Danilo Kiš a saját sorsélményéről írt. Nem kérhető számon, hogy nem feszegette a kisebbségi másságot, hiszen az író világa az, amit magában hordoz. Danilo Kiš a „zsidó sorsról” írt, én pedig a „kisebbségi sorsról”. Aki ismeri Kiš életművét, jól tudja, milyen határozottan elutasította, hogy zsidó rezervátumba helyezzék. Egy interjújában még azt is elmondta, hogy az egyre erősödő antiszemitizmus kényszerítette ki belőle zsidóságát. Hasonló kényszert éreztem én is a kilencvenes években, amikor széthullott a Jugoszlávia nevű többnemzetiségű mozaikos állam és egy jóval keményebb változatban találkoztam az államalkotó nemzeteszménnyel. Pályám során igyekeztem távol tartani magam a „kisebbségi kuckótól”. Regényhősöm sorsát meghatározzák a kisebbségi stigmák. Ezek a stigmák jelzik az általános emberit, hiszen minden ember hordoz magában valamit a túlélő, a műhelyét elszántan őrző Slemilből. A műhelyt végül unokája gyújtja fel, nehogy emléke illetéktelen kezekbe kerüljön. Nem ő cserélgeti a nevét, hanem mások. Nemzetállami önzésből keresztelik át: hol Ferenc, hol Franz, hol Fránjó, mindig a hatalom diktátuma szerint. Kényszerasszimiláció? Á, ilyesmiről szó sincs! „Csak” alkalmazkodnia kellett hol a szerb királyhoz, hol Horthyhoz hol Titóhoz. Fasiszta kollaboránsként véresre verik, megnyomorítják, majd  antifasisztaként tüntetik ki és megduplázzák a nyugdíját. Az újabbnál újabb rendszerek meghatározták az életét. Elhalálozásának időpontja sem egyértelmű. A bejegyzés szerint 1945-ben hunyt el, valójában több évtizeddel túlélte a saját hivatalos halálát. Sosem kesergett kisebbségi mivoltán. Ki sem ejtette a szót: Trianon. A temetési szertartásán egyik oldalon a szerb himnuszt, a másikon a magyar himnuszt énekelték. Igy néztek farkasszemet a gyászolók egymással. A lángokban álló családi ház előtt összejönnek a szomszédok, akik egymást túllicitálva harsogják: komcsi volt. Dehogy is! Azok nyomorították meg, verték véresre! Á, vad magyar nacionalista volt. Mit is akart ő tulajdonképpen, kérdezi valaki. Kikkel tartott az öreg Slemil? Mindenkivel és senkivel, hangzik a válasz. Kosztolányi Édes Annájára utalnak a mondatok. A kortesek ugyanezt állítják az íróról: mindenkivel tartott és senkivel. Egy biztos: nagyapa a tolószékébe menekült, védőbástyaként használta. Az unokája követte példáját, mert ő is a kerekesszékben fedezte fel a túlélés esélyét. Trianonról egy szót sem ejt. Az élete bizonyítja, hogy fáj neki. Fáj, mert az egész létét meghatározza, még akkor is, amikor már a történészek meg a politikusok sem fogják emlegetni. Még a Trianon-i átok is feledésbe merül. Magára marad a történettel, amelyet egy, a téma iránt közömbös szerb nőnek, a legújabb balkáni szépségnek mesél tovább. Nem maradt más választása!  Kiürült körülötte a tér…

Mindenevők

Érdektelenül figyelem az újságírók mérlegelését az új köztársasági kormány összetételéről. Mindegy! Úgyis összeforr, ami összetartozik. A tartományban  létrejött a Vajdasági Magyar Szövetség koalíciója a Szerb Haladó Párttal meg a Szerbiai Szocialista Párttal! Az önkormányzatok fürgébbek, gyorsan szétosztották a választási prédát. A híreket olvasgatva olyan érzés kerít hatalmába, mintha szürrealista szöveg került volna a kezembe. Újból átolvasom, hitetlenkedem, ez nem lehet igaz, hiszen ha jól értelmezem, itt mindenki mindenkivel képes lepaktálni. Az egész parlamentáris rendszer kezd „mindenevő” gépezetté válni, hogy trehányabb hasonlattal ne éljek. Tudomásul veszem, hogy minden pártnak megvan a saját vezérkara, holdudvara, amelyek váltogatják egymást. Nagyjából minden világos, csupán egy kérdés maradt: mi legyen azokkal, akik nem tartoznak egyik vezérkarba és holdudvarba se?  Nincs új a nap alatt. Az az elenyésző számú pártonkívüliekkel nem történik se több se kevesebb, mint eddig: két oldalról kapják a pofonokat. Az interneten előbukkan egy fotó, amelyen a nagy koalíciós potenciállal rendelkező fiatal miniszter dedinjei luxusvillája látható. Az újságok szerint 6 millió eurót ér. Természetesen fürdőmedence is jár hozzá. Volt alkalmam látni a svájci Zug kanton kormányfőjének villáját, már amennyiben azt villának lehetne nevezni. Még fürdőmedencéje sincs. A szegény svájci politikusok szégyellhetnék magukat a gazdag szerbiai politikusok mellett.

Duhajkodnak, akik megengedhetik magunknak

Már az idei franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság előtt a terroristáktól rettegtek, helyettük a futballhuligánok randalíroznak Franciaország nagyvárosaiban. Be akarják mutatni a migránsoknak, hogy milyen is az európai és a keresztény kultúra, amelyet NATO-drótkerítéssel védünk. Vagy húszezer magyar szurkoló is a dáridózók táborát növelte. Azt hiszem, nem a létminimum alatt élő magyar közmunkások tartózkodnak az Európa-bajnokság helyszínein, hanem a módosabbak, akiknek volt rávalójuk a „hazafias piknikre”. Ilyen a hazafiaskodó magyar középosztály, amelyre Márai Sándor időben felhívta a figyelmet. 

A magyar titok

Szabadkán a Kosztolányi Színházban láttam egy remek közönséget és egy remek előadást. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a szabadkai Kosztolányi Színház koprodukciójában megrendezésre kerülő Magyar című előadást Urbán András rendezte. Akár nevezhetném XXI. századi Kis Magyar Misztériumnak is, ha időközben a misztérium fogalma nem kapott volna groteszk hangsúlyokat. Mi a magyar, szögezi mellünknek a kérdést az előadás, miközben a háttérben a hatalmas nemzeti konzultációs plakáton a következő szlogen olvasható: „Ha nem mész Magyarországra, akkor, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat.” A jelmondatnak azonban a napjainkban folyó vitákon túli jelentése van, hiszen az előadásban felvonulnak más magyar nemzeti szimbólumok is: a turulmadár, a szürkemarha, és természetesen a magyar folklór erősen stilizált ironikus formában. Urbán a szimbólumok mögötti magyar titkot kereste, amit soha sem fogunk megtalálni. Lehetetlen, míg fel nem fedezzük magunkat. Hátha elvesztettük a nyelvet, amellyel keressük, talán visszaéltünk a nyelvvel, amelyen hangot adnánk mondandónknak.  Amennyiben azonban nagyképűen hirdetjük, hogy megtaláltuk, akkor visszaélünk vele. Igy lesz aztán a magyar titokból politikai zsákmány. Talán épp emiatt maradnak el a szavak az előadásból. Döbbenten ültem a nézőtéren, jó ideje ugyanis hasonló gondolatok kísértenek. A születésnapomra rendezett ünnepélyen a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban elárultam, hogy szándékomban áll írni Budapestről. A magyarokról! „Szeretném megírni, hogyan látunk mi benneteket” - mondtam a közönségnek. A téma számomra nem új keletű, évekkel ezelőtt nekifutottam, azonban abbahagytam a szöveg szövögetését, mert rendre visszarettentem az anyagtól, maradtak a fragmentumok.

Forrongó Szabadka

Találkozom fiatal civilekkel, figyelmesen hallgatom a szabadkai közéleti események kommentárjait. Egy biztos: úgy tűnik, Szabadka forrong, az ellentétek egyre inkább kibontakoznak. Véleményem szerint 1945 óta soha sem lázadozott ennyire, mint mostanában. Az a kérdés izgat, hogy a pártütőket bedarálja-e az egypártrendszer, vele együtt a civileket is, vagy pedig teljesen új helyzet születik a vajdasági magyar közéletben. Beszélgetés közben arra gondolok, hogy a konfliktusforrások nem újkeletűek. A sajtószabadság kérdése már 2000-ben vitatható volt, vagyis akkor, amikor a VMSZ bekerült a hatalomba. A pártonkívüliek petíciót írtak, még Zoran Đinđićnek is elküldték, de hiába.  Aztán a tragikus 1983-ra gondolok. Kelet-Közép-Euróbában érlelődtek az ellenzéki mozgalmak, a vajdasági magyar közéletben szétverték az Új Symposion szerkesztőségét, amivel megszűnt az egyetlen fórum, amely rokonságot mutatott a kelet-közép-európai rendszerváltó mozgalmakkal. A bácskai Fidesz-hívőknek nem volt Eötvös Kollégiumuk, ugyebár. Nem léteztek szellemi és politikai műhelyek, legfeljebb magányos lázadók, úgymond, „rendbontók”. Sziveri Jánost alighogy elhantolták, az „áldozatok” többsége különbékét kötött a volt cenzorokkal. Következett a kompromisszumok egész sora: dicsérjük az áldozatokat és a cenzorokat is. Érthető tehát, hogy a vajdasági magyar politikai elitet 1990-ben felkészületlenül érte a rendszerváltás, aminek következménye máig érezhető.

Felelőtlen elit

A minap a zombori Színházi Maratonon vendégszerepelt a szarajevói MES társulata a What is Europe című előadással, amelyet Urbán András rendezett a Bűnhődés című regényem nyomán. Ülök a nézőtéren és úgy találom, hogy ezúttal az előadás új értelmezést nyert. Szarajevóban az áldozatok, vagy az áldozatok gyermekei nézték a darabot, Zomborban pedig azok, akik távolról szemlélték az eseményeket. Talán felötlik a fejükben a felelősség kérdése. Sokszor teszem fel a kérdést, vajon érez-e felelősséget a kilencvenes években történtekért a mai szerbiai uralkodó politikai elit, hiszen az elit maradt a régi. Mi balekok pedig először emberarcú szocializmust akartunk, aztán emberarcú kapitalizmust. A történet végét felesleges kimondani, megszületett a kleptokapitalizmus. Mindebből logikusan következik, hogy nem vagyok Európa-szkeptikus, inkább rendszerváltási szkeptikus, avagy európai rendszerszkeptikus. Talán épp emiatt bonyolódtam kellemetlen vitába a neoliberális gazdaságpolitika egyik képviselőjével. Biztosra veszem, hogy az alakuló új kormány folytatni fogja az eddig neoliberálisnak nevezett gazdaságpolitikát, noha a liberalizmus továbbra is szitokszó maradt.  Ezt nevezik: tiszta képmutatásnak.

Végel László Közéleti naplójának nyomtatott változata a Családi Körben jelent meg

 

 

 

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

SZEREPZAVARBAN

Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >

Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat

Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >

A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL

A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |