Ma György, Fidél, Debóra névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Fizetjük a háború árát!
Végel László
Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):
A Körönd és az emlékek
Szörnyűködve figyelem a tévé képernyőjén az Andrássy úti tüzet. Úgy tűnik, hogy a lángokban álló épület a Kodály körönd környékén található. Ismerős környék, 1999-ben a műtétem után ezen a környéken laktam, s a Köröndön tettem meg az első lépéseimet lábadozásom idején. Miután a szerbiai hatóságok engedélyezték a katonakötelesek külföldi utazását, átléptem a szerb-magyar határt. Kissé furcsa volt, mert sokat gondoltam erre a határra, miközben Újvidékre hullottak a bombák. Barátaim javasolták, hogy a NATO-légitámadások után utazzak a Balatonra – néhány barátom felajánlotta hétvégi házát -, hogy kipihenhetem magam. Anikó Temerinben maradt, alig bírt mozdulni, mert a NATO-légitámadások idején egészen különös, mindmáig érthetetlen közlekedési baleset áldozata lett. Az Újvidéki Rádió „alkalmi” sofőrje idézte elő, s mint később kiderült, a hivatalos rendőrségi jelentés szerint csupán egy apró koccanás történt. Ez állt a rendőrségi jegyzőkönyvben, holott a mentőkocsi Anikót eszméletlen, életveszélyes állapotban szállították be a klinikára. Az „alkalmi” sofőrnek semmi bántódása nem esett, pedig ő idézte elő a balesetet. Anikó tehát Újvidéken maradt, én pedig abban reménykedtem, hogy felépülése után neki is jól jön a pihenés. Alighogy megérkeztem Budapestre váratlan rosszullétem miatt beszállítottak a kórházban, és megműtöttek. Majdnem a műtőasztalon talált a hír, haldoklik az anyám. Műtét után tudtam meg, hogy az anyám meghalt. Hetekig tartó a kórházi ápolás után, az orvosok megtiltottak minden utazást, ezért egy ismeretlen lakásban vártam a felépülést. Időközben Szerbhorváth György figyelmeztetett, lejárt a tartózkodási engedélyem. Közben megérkezett Anikó, alig állt a lábán, de azért buzgón ápolt. Elvánszorogtam a budapesti rendőr-főkapitányságra, ahol arról faggattak, tulajdonképpen miért jöttem Magyarországra, ki vagyok? Miféle író? A kezelőorvosok a hajukat tépték, ilyen friss sebbel tilos a rendőr-főkapitányságon kóvályogni. Egy hétig kilincseltem, kérleltem a hatóságokat, bizonygattam kilétemet. Kitöltöttem a kérdőíveket, ki vagyok, miért jöttem, meddig akarok maradni. Kivert a verejték, a falnak támaszkodtam, szédültem. Nagyon kérem, legalább engedje meg, hogy a férjem leüljön a székre, kérlelte a tisztviselőnőt. Ő is – sérülten - alig állt a lábán. Olyan volt a jelenet, mintha Beckett világából vánszorogtunk volna elő. A tisztviselő gúnyosan végigmért. Ebben az irodában nagyobb emberek homlokát is kiverte a verejték, utasította el a kérelmet. Végül a főorvos külön kérelme után még tizenöt napot „ajándékozott”, hogy felépüljek. Aztán szedjem a sátorfámat. Hova? Haza, természetesen. Hazafelé olvastam a Helsinki Bizottság jelentését, hogy a NATO támadások idején kiutasítottak több vajdasági magyar fiatalembert, nem kaphattak politikai menedékjogot, mert, úgymond, közönséges hadiszökevények.
Szakadék szélén
Az állami orvosi rendelőben ideges emberek, gyanakodva méregetik egymást. Ki megy soron kívül, kinek van protekciója? Néhányan zúgolódnak, honnan ez a nagy zűrzavar. Az ápolónők sértődötten válaszolnak, ők éjt nappallá téve dolgoznak. Alig állnak a lábukon. Örüljünk, hogy még nem távoztak Angliába, ahol az ápolónők busás bért kapnak. Az orvosok a vállukat vonogatják. A parlament elfogadni készül a munka törvényét, a haladóknak, a szocialistáknak és a VMSZ-nek akkora fölénye van, hogy az ellenzék labdába sem rúghat. Az egyik túlbuzgó miniszter felháborodva nyilatkozza, hogy Európában a szerbiai áram a legolcsóbb, akkor miért hőzöng a tömeg az árdrágítás hallatán. Rendben van, hördül fel a sarki trafikos, legyenek a fizetések olyan magasak, mint Ausztriában, akkor szívesen fizetjük az osztrák áram árát. A parlament készül elfogadni a munka törvényét, a szakszervezetek általános sztrájkot jelentenek be. Nem kétlem, hogy komoly váltásra lenen szükség, de miért nem beszélnek a politikusok őszintén? Elhiszem, hogy a szakadék szélén tántorgunk, de miért hallgatunk a válság kezdetéről? Nem 2000-ben kezdődtek a bajok, hanem a kilencvenes évek legelején. Azok a háborúk drágák voltak, az árat sokáig kamatostól fizetjük. Ezt kéne egyszer kimondani, s legyen vége a kínos sárdobálásnak. Miért nem állnak ki egyenként az akkori idők ma is vezető beosztásban levő funkcionáriusai, s mondják meg a választópolgároknak az igazat? Fizetni fogja kamatostul még néhány nemzedék. Persze, ez nem menti azokat, akik 2000 után léptek a színre, azért mert ők is kerülgették az igazságot, mint a macska a forró kását. Nem mondták meg, hogy évtizedekig fizetni fogjuk a kilencvenes évek politikáját, hanem naivan beleestek a csapdába és könnyelműen azt ígérték, hogy majd ők rendbe hoznak mindent. Vesztegették az időt, az örökös haladékban reménykedtek. Most ott vagyunk, ahol vagyunk. A legszegényebbeknek kell megfizetni az oligarchák gazdagodását, a munkanélküliek jajszava hallatszik ki az újgazdagok villáinak fundamentumából. Azt hiszem, Vučić kormányfő valahogy kidűlőzik a politikai ellenfeleivel, de a hízelgők és a karrieristák hadával aligha. Olvasom, hogy az újvidéki közművek igazgatói buzgón írják a sürgönyöket, amelyben támogatják a kormány által beterjesztett munkatörvényt. Ennél cinikusabb viselkedést aligha tudok elképzelni. Tudják-e, hogy miről beszélt a kormányfő? Arról beszélt, hogy a pazarlás fészke a közvállalatokban van, tehát, aki igazat ad Vučićnak, azonnal beadja lemondását. A Deutsche Welle felmérése szerint a közvállalatok 98 százalékéban pártalapon választják meg az igazgatókat. A 11 legnagyobb szerbiai városban a 104 igazgatói posztból 102-öt pártalapon választottak meg. Szerbiában 700 közvállalat van, amelynek az adóssága 50 milliárd dinárt tesz ki. Ennek a politikának az árát a nyugdíjasokon hajtják be.
Farizeus nemzetállamok
Amikor 1971-ben a Képes Ifjúságban közöltem a Nemzetiségi elit kritikáját (1969. április 2.) az újságokban kispolgári nacionalistának neveztek. Akik ma a nemzeti oldalon díszelegnek hallgattak, holott a ledorongolt cikk végül is arról szólt, hogy a kisebbségi politikai elit elidegenedett saját nemzeti közösségétől. Lehet, hogy igazuk volt, hiszen az a cikk megbolygatta az értelmiség és a hatalom kompromisszumát, s féltek, hogy elvesztik azt is, amit kaptak. Szóvá tettem azt is, hogy a Vajdaságban nem számoltak le a rankovićizmussal. Aleksandar Ranković volt a jugoszláv belügy főnöke, és többek között a kisebbségellenességéről volt ismert. 1966-ban a nevezetes brioni plénumon kegyvesztett lett, ám a vajdasági pártvezetők szerint a Vajdaságban nem éreztette a hatását. 1986-ban halálozott el, s Belgrádban 100 000 ember kísérte utolsó útjára. Ma főleg a szerb nacionalisták ünneplik. Sok idő kellet tehát ahhoz, hogy megértsem miért keltett botrányt a cikkem. Az akkor Ifjúsági Tribünön heves vita folyt róla, a Képes Ifjúság bejelentette, hogy az Új Symposion közli a vitaanyagot, ami azt jelentette, hogy valaki magnószalagra rögzítette, de a közlésre valamilyen oknál fogva, nem került rá sor. Ma sem tudom, miért. Vagy másfél évig munkanélküliként a szüleimnél a szenttamási Zöld utcában húzódtam meg. Olvasgattam a vajdasági magyar írók szövegeit a falusi életről, a vajdasági róna szépségeiről. Hogy mit rejteget a róna, arról keveset tudtunk. A Zöld utcában sem beszéltek róla, ami azt jelentette, hogy Ranković szelleme még kísértet. A tanúk féltek, mi a későn születettek kegyelméből legfeljebb sejtettünk valamit. A titkos rankovići úton kellett volna visszatántorognunk a múltba, hogy megtudjuk, de mint kiderült, ez lehetetlen. Abban az időben Szenttamáson létezett magyar gimnázium, és a diákok arról beszéltek, hogy rövidesen Újvidéken folytatják egyetemi tanulmányaikat. A városba kívánkoztak. A valóság más arcot mutatott, mint az irodalom. Az emberek a városokba igyekeztek, megelégelték a falusi idillt. Létezett még némi optimizmus az emberekben. Visszatértem a szülővárosomba, a Zöld utcából esténként baktattam a városközpontba és úgy találtam, lezárult az ifjúkor. Amit az Egy makró emlékirataiban megfogalmaztam, azt nem lehet és nem szabad folytatni. Vége az ifjúkornak, de nem köszöntött be a férfikor. Bizonyára nem csak az én érzésem volt ez, az első háború utáni első nemzedék hasonló vákuumban élt. A társadalom kiegyezett a hatalommal, megbékélt a jóléti szocializmussal. Lezárult az ifjúkor, de férfikor nem sokat ígért. Beilleszkedést, önfeladást, lemondást követelt. A beilleszkedés az ifjúság elárulását jelentette, az ellenállás lehetetlen volt. Középút nem létezett, hiszen még a hallgatás is beleegyezést jelentett. A hatalom nem is követelt többet. Értékrendem szocialista volt, de nem találtam a helyem abban a szocializmusban. Ha valaki ma arról faggatna, hogy milyen szocializmusra gondoltam, nem tudnám részletesen kifejteni. Emberarcú? Demokratikus? Abban bízom, hogy a most felcseperedő nemzedék jaltai bilincsek nélkül tiszta lapokkal indul, és talál új alternatívát. Megleli férfikorát, amit én elvesztettem. A nyolcvanas évek végén a Peremvidéki élet Újvidék esszéit írva, döbbentem rá, hogy nem volt férfikorom, egyszerre öregedtem meg. Az Áttüntetések vagy a Parainézis az ifjúság búcsúzatásáról szóltak, a Peremvidéki élet Újvidék-esszéi viszont már a szocializmus öngyilkosságát villantják meg. Nem mi döntöttük meg, hagyjuk a hősködést, a szocializmus egyszerűen öngyilkos lett. Én meg hazátlan. Maradt a város, Újvidék. A Peremvidéki élet már felsorakoztatja azokat a motívumokat, amelyek a Neoplanta avagy az Ígéret Földjében megelevenednek. Városregénynek neveztem, de másnak is nevezhető. A Márai mindeddig kellőképpen nem méltányolt regényciklusát, a Garrenéket is úgy kezdtem olvasni, mint egy városregényt, amelyben a város idegen lett. Összeomlott a polgári életforma, maradt a virtuális város. A Garrenék városregénynek indul és Európa-regényciklus lett. A Neoplanta avagy az Ígéret Földje írásakor döbbentem rá, hogy a peremvidéki városokat a nemzetállamok kegyetlenül megbüntették. Erről is büntetésről is szól a regény.
Titkos tartalékok
A Kurir című bulvárújság közli, hogy az egyházak, az esztrád művészek, az ügyvédek, és a civil szervezetek nem adókötelesek. A többnyire pártfüggő civilszervezetek szerények és szegények, ők csak 7 millió dinárral könnyítik meg a költségvetést. Az ügyvédek mohóbbak, ők bizony 45 millió dinárt „takarítanak meg”. Az esztrád művészek nagylábon élnek, ők 87 millió dinárral dicsekedhetnek. A Szerb Pravoszláv Egyház rekordot dönt, 100 millió dinárt von ki a költségvetésből. Summa summarum, írja a Kurír, majdnem ennyit tesz ki az összeg, amit a nyugdíjakon akarnak megtakarítani.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >
SZEREPZAVARBAN
Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >