Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi körben jelent meg):

A nincstelenek őrizték a műhelyt

Néhány napot együtt töltöttem Budapesten a lányommal és az unokákkal, akik már vagy egy éve Ausztráliában tartózkodnak. Ausztrália, ismételgetem mosolyogva és elmeséltem a lányomnak, hogy a nagyapjuk és a nagyanyjuk a háború után olyasféle terveket szövögettek, hogy kivándorolnak Ausztráliába. Vagy Kanadába. Őket fülelve - öt-hat éves lehettem - kezdtem álmodozni a nagyvilágról. Elemi iskolásként az utcabeliek esténként kiültek az utcai kispadra és a nagyvilágról meséltek. Ki, hol katonáskodott a Nagy Háborúban? A nagyapám is megjárta a frontot, a falusi tisztaszobában hatalmas fotó csüngött a falon. Nyúlánk huszár ugratta a lovát, kardját diadalmasan magasba emelte. Az ügyes fotográfus a nagyapám fejét vágta be a huszár fejének helyébe, ez volt a nagyapa emléke a frontról. Hiába kérleltem a bátor nagyapát, hogy meséljen a háborúról, nem állt kötélnek, inkább a franciaországi élményeivel hozakodott elő, mivel a Nagy Háború után ott volt vendégmunkás. Párizsról mesélt és majdnem minden történet Napóleonnal fejeződött be.  Mostanság került a kezembe Ernst Jünger Acélzivatarban című regénye, melynek állóháborús jelenetei megfejtették a rejtélyt, hogy miért nem mesélt a nagyapám a lövészárokbeli élményeiről. „A bejárat mellett darabokra szakadt egyenruhában egy hulla feküdt hason, feje leszakadt, a vér már víztócsában folyt. Amikor egy betegápoló megfordította, hogy elvegye tőle értékeit, mintha csak rémálmot láttam volna: szétroncsolt karjából már csak a hüvelykujj emelkedett ki”, olvasom a regényben, amely tele van ilyen jelenettel. Ezt látta a nagyapám, tehát nem csodálkozom, hogy ő és az utcabeliek miért hallgattak harcokról, a lövészárkokról, s a háborúról, miért csak a tájat, az utazást, az ismeretlen nyelven beszélő embereket idézték fel. Pedig – legalább is Jünger regényének tanúsága szerint – másképpen kezdődött. „Virágesőben indultunk a frontra, a rózsák és a vér részegítő hangulatában.” Erről sem mesélt nagyapám nemzedéke, hiszen sejtelmük sem volt, mi vár rájuk. Ezt az „ártatlanságot” fogalmaztam meg a Schlemil fattyújában is. Kitört a háború, s a regényem egyik hőse, Schwarz mester csak annyit mondott, hogy rövidesen vége lesz, s móresre tanítjuk a szerbeket, majd 1918 után a gazdagok felpakoltak, maradtak a nincstelenek, hogy őrizzék a műhelyt. Ugyanez ismétlődik meg a II. világháború kezdetén is. Jöttek a tetszetős nemzeti szólamokat hangoztatók, akik 1945 őszén mentették az irhájukat. Az ártatlanok pedig a bácskai tömegsírokban végezték. Ez is a Trianon traumához tartozik, ám akik a Trianonról beszélnek, nem szívesen veszik tudomásul ezt.

Montaigne igaza

A minap egyik Kanadába kivándoroló régi barátomtól búcsúzkodtam. Majdnem éjfélig üldögéltünk a DeGusto kávézóban és beszélgettünk. „Tudom, nem értesz velem egyet, hiszen valamelyik könyvedben olvastam, miszerint fájlalod a távozók döntését”, kezdte. „Esetemben súlyosbító körülménynek tartod, hogy nem a betevő falat miatt távozom. Úgy van, informatikus vagyok, s Újvidéken nagyítóval keresik az informatikusokat. Szóval, szép jövedelmem volt, de mégis új hazát keresek. Nem is a kisebbségi megkülönböztetés miatt távozom, tudok róla, de személyesen nem volt részem belőle. Sem a belgrádi egyetemen, sem a munkahelyemen. Azért távozom, mert nem érzem jól magam. Elmagányosodtam, közösség nélkül élek.” Tépelődve magam elé néztem. Betöltötte a negyvenet, a családi élete harmonikus, fia most fejezi be az elemit. Mégis, arra panaszkodik, hogy közösség nélkül maradt. Ezek után mit gondoljak az elvándorlásról? Fenntartom-e a tegnapi véleményem a megváltozott körülmények után is. Akkor nagyobb szerepet játszott a kényszerhelyzet, ma viszont fontosabbak a személyes döntések, az érzések, az értékrendek. 2000 körül jegyeztem fel a közösségi érzés ide vonatkozó finom szövetét szövögető Montaigne-idézetet. „Soha két ember nem ítélt egy dologról egyformán: s nincs két pontosan egyforma vélemény nemcsak más-más emberben, de ugyanabban az emberben sem más-más órában”. Milošević bukása után fellélegeztem, vége a radikális és szakadatlan konfrontációnak, talán beköszöntött a „szövögetés órája”. Majd szelídülünk. Elkerüljük azokat, akikkel semmiben sem értünk egyet, hiszen ha hatalmuk van, akkor úgyis mondják a magukét. Párbeszédet folytatunk azokkal, akikkel nem mindenben értünk egyet, hiszen nincs szebb, mint ezeket megvitatni. Viták, párbeszédek, eszmecserék nélkül nincs közvélemény, mely nélkül közösségépítés sincs. Sajnos, ezek az idők nem köszöntöttek ránk, kezdődött az újabb hatalmi harc, amely még jobban megosztotta a szerbiai és a kisebbségi társadalmat. Ritkán veszek részt valamilyen fórum munkájában, korom és időm sem engedi, erőmből is csak arra futja, hogy az íróasztal fölé görnyedjek, de 2009. szeptember 9-én mégis egy szíves meghívás hatására elutaztam Zentára, hogy elmondhassam: „Szükség van a párbeszédre nem szabad fekete-fehér sémákban gondolkodni. Voltaire bölcs gondolataira szeretnék utalni. ’Egyetlen szavával sem értek egyet’, mondta vitapartnerének, ’de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.’ Nekünk ma bölcs Deák Ferenc-i értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre.” Én is azt hittem, mint Lengyel László a nyolcvanas évek végén, hogy „eljött a polifónia kora”.  A szabadság melankóliája című könyve azonban ennek a reménynek az elvesztéséről szól.  Ma sem tudnék ennél jobbat javasolni. Időközben csökkent a lélekszámunk, ha másért nem, akkor ezért kéne felriadni a hatalmi harc eufóriájából. A közéleti nyelvezet egyre brutálisabb, sokszor minősíthetetlen jelzők hangzanak el, miközben a fiatal nemzedék egy része távozik, az idősek nagy része magára marad. Egy napon ráébredünk, hogy több az írónk, mint az informatikusunk, több a politikusunk, mind az orvosunk. Nehezen látjuk be, nem vagyunk annyira gazdagok, hogy kizárólagosak legyünk. Győzött a pártlogika. Nem voltak illúzióim, tudomásul vettem a politológusok és a szociológusok állítását, miszerint független intézmények és erős civiltársadalom híján a pártok maguk alá gyúrják a közösségépítést. Mert a kettő nem egy és ugyanaz. Az közösségépítők a különbségekből szőnek finom hálót, a pártok viszont megosztanak. Nem kívánom szégyenpadra ültetni a pártokat, nélkülük nincs demokratikus parlamenti rendszer, nincs verseny, de a pártlogika mégsem azonos a közösségépítés logikájával. A párt hatalomra orientált, tehát megosztó, a közösségépítés hálózatot épít. A párt keményebb vagy puhább pártfegyelmet követel, a közösségépítés egyenrangú kommunikációt. Az egyik hierarchikus, a másik mozaikos. A közösség olyan, mint egy fa lombozata, egyetlenegy levele sem ugyanolyan, mint a másik. Mindez megfordult a fejemben, mielőtt válaszoltam volna a barátomnak. Igaz, ma sem örülök az elvándorlásnak, válaszoltam, de nincs erkölcsi jogom megkérdőjelezni. Akkor se, ha a kenyérgondok miatt veszik az emberek a vándorbotot, és akkor se, ha a közösség hiánya miatt. Magamban pedig hozzátettem: Igazat kell adnom Montaigne-nek, nem csak abban, hogy soha két ember nem gondolkodhat egyformán, hanem abban is, hogy más-más órában az ember véleménye is változik. A durva represszió korában, a kilencvenes években, erkölcsileg ajánlatos, de nem kötelező döntésnek tartottam a maradást. Akkor ez volt a véleményem, ma viszont, amikor a kisebbségi pártból kormánypárt lett és különböző szinteken részese a hatalomnak, többé nincs szó kényszerhelyzetekről, mindenki szabadon dönti el, mennyire hisz abban a jövőben, amelyet a felelős tisztségviselők, pártok hirdetnek. És közben fogyunk, fogyatkozunk… 

Ha elindul a lavina….

Még a szupermarketokban is a doktori plágiumokról cseverésznek a vásárlók és az elárusítónők. Az egyik elárusítónő felsóhajt: De jó lenne olcsón doktorálni! Ugyan lányom, te úgysem tudnál mit kezdeni a titulussal, inti le az egyik vásárló. A bulvársajtó témai lettek a doktorok, legalább olyan kiemelkedő helyet kapnak, mint az énekesnők szerelmi kalandjai. Közben szaporodik a doktor-mutyik száma. Érdekes, hogy számos állami tisztségviselő vagy pártvezető magánegyetemen doktorál. Örök titok marad, miért nincs bizalmuk az állami egyetemekben. A közvélemény kérdez, az állami szervek hallgatnak. Miért? Meg kéne szólalni, mert ha elindul a lavina, akkor gyanúba keverednek azok is, akik becsületesen megdolgoztak a doktori címért. Máris több intézményben hamis diplomásokat lepleztek le. A legtöbb diplomát a kilencvenes években hamisítottak.

Gyorsabban gyilkolj!

19 évvel ezelőtt történt a srebrenicai genocídium. Tíz évvel ezelőtt még rangos jogászprofesszorok is úgy intézték el a dolgot, hogy voltak bűnök az egyik oldalon is, a másikon is. Cinikus egyenlősdi. Franc Kos a kivégzőosztag tagja elmondta, hogy a boszniai szerb hadsereg parancsnoksága elégedetlen volt a kivégzések gyorsaságával. Kiadták a jelszót: Gyorsabban gyilkolni! Az eddigi adatok szerint Srebrenicán 8.372 ember öltek meg és vetettek tömegsírba. Az évforduló alkalmából Belgrádban Ratko Mladićot dicsőítő óriásplakátok jelentek meg. Eddig nem olvastam arról, hogy elfogták-e a tetteseket. A jogászprofesszorok sem módosították nézetüket.

Politikai reform?

Volt türelmem végignézni Aleksandar Vučić kormányfő interjúját, amelyet a közszolgálati televízió sugárzott. Kemény megszorítások várhatók. Nem vagyok közgazdász, nem tudom megítélni, hogy mennyire célravezetők. A szakemberek szerint a gazdasági válságból többféle kivezető út létezik, s rövidesen kiderül, hogy a jó utat választja-e a kormány. Attól tartok azonban, hogy immár nem csupán gazdasági, hanem politikai válságról van szó, amelyet politikai reformmal kéne megoldani. Ez pedig főleg a közvállatokban dívó pártokrata rendszer, a pártbratyizás, a pártparatizmus… Az újságokban olvastam, hogy új kormány ideje alatt (is) osztogatták egymás között a pártok a zsákmányt. „Legyen a tiéd a távfűtés, cserébe nekem jár a városrendészet. A kultúrát engedjük át a legkisebbnek, az úgysem hoz pénzt a pártkonyhára.” Olyan fordulattal lehet ezen változtatni, amelyet nehezen tudok elképzelni. Ám legyen!

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

SZEREPZAVARBAN

Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >

Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat

Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >

A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL

A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |