Ma György, Fidél, Debóra névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Kuckó vagy heterokozmosz
Végel László
Végel László Közéleti naplója (nyomtatott változatban a Családi körben jelent meg):
Kézfogások
Vučić mondja: Szerbia jó és felelős partnere Magyarországnak. Orbán mondja: Magyarország üdvözli Szerbia jelenlegi stabil kormányát. Ok. Lelki szemeim előtt megjelenik Angela Merkel szigorú, de jóságos mosolya és Berlinre gondolok
A centrum vidéki filozófiája
Megtisztelő felkérés érkezett Szabadkáról. Legyek a Radomir Konstantinović szellemiségét ápoló tanács tagja. Szívesen vállalom, s eszembe jut, amikor Konstantinovićtyal Živan Berisavljevićtyel, (Konstantinović kiadójával) 1998-ban Szabadkára tartottunk, hogy promváljam a Descartes halála című remek regényét. Előzőleg sokszor találtam ugyanazon az úton magamat, mint Konstantinović. Együtt szerepeltünk, a Belgrádi Kör rendezvényein, és a Másik Szerbia nevű ellenzéki értelmiségi tömörülésben. A magyarok közül köztünk volt Tolnai Ottó is, aki szintén az emlékbizottság tagja lett. Szabadka felé tartva Konstantinović lelkendezve magasztalta szülővárosát, s útközben azt mondta, úgy érzi, hazatért. Aztán volt még egy jellemző beszélgetésünk. Konstantinovićot 2003-ban megválasztották a boszniai Tudományos és Művészeti Akadémia tagjának. Volt ebben némi kihívás, mert a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiában hallani sem akartak róla. Nem is csoda. Az ő helye nem ott volt. Megválasztása alkalmából Szarajevóban tanácskozást szerveztek, amelyen részt vettem és többek között azzal a tézissel hozakodtam elő, hogy a centrumok, vagyis a kelet-közép-európai és a balkáni fővárosok válságban vannak. Volt ebben némi látszólagos ellentmondás, hiszen éppen Konstantinović irta a Vidék filozófiáját. A központ került volna válságba? Jobban mondva éppen a centrumban tört előre a vidék filozófiája és szelleme? A centrum provincializálódik? Akkor talán bizonytalankodtam, hiszen a rendszerváltás kezdetén a kelet-közép-európai fővárosok voltak a fordulat motorjai, de később megtorpantak. A centrum önzése a centrum válságát szülte meg. A kelet-európai centralizmus válságba sodorta a fővárosokat. Konstantinović a tanácskozás után arra kért, hogy szövegemet mielőbb közöljem valamelyik belgrádi magazinban, mert a Vidék filozófiájának szerzője tisztában volt azzal, hogy a provincializmus a központot is átitatja. Gyakran ott ül igazán tört, csakhogy ez a köldöknéző „nagyvilági provincializmus” nehezebben felismerhető. Konstantinovićnak éppen ezért is volt szüksége a szabadkai utópiára. Szabadka városának döntése, amellyel felvállalja, a konstantinovići örökségét nemcsak egy régi súlyos ballépést hoz helyre, hanem arra is utal, hogy nem csupán utópiáról van szó. Szabadkán rendezik meg a Kis-ernyőt, ott működik a Kosztolányi Színház, s szeretném hinni, hogy Konstantinović végre otthonra talál.
A Vajdaság nem kuckó
Örömmel olvastam, hogy Vajdaság autonómiája (és antifasizmusa) kapcsán Latinka Perović történész előtérbe helyezte a kultúrát, amivel feladta a leckét az autonómiát főként szűk politikai prizmán keresztül szemlélő vajdasági politikusoknak. Sokszor mosolyogtam rajtuk, hogy legjobban a lágy, szentimentális, slágerszerű szövegek ragadták meg a figyelmüket és különös élvezettel olvasták, hogy milyen szépen ring a búzamező a vajdasági rónán és hogy Újvidék mellett folyik a Duna. Rokonszenvezem Perović asszony a gondolatával, mert vallottam és vallom, hogy a puszta politikai státus mérvadó és hiteles kultúra nélkül csak az autonómia csontváza. Másra is szükség van, kultúrára, szívre, lélekre. A hiteles Vajdaság párti polgár nem elégszik meg a szerbiai kuckóval, de a vajdaságival sem. Unom azokat, akik a Vajdaságot kis, meleg, kényelmes kuckónak képzelik el, ahol több nyelven lehet dalolászni és ahol a kisebbségek boldogan ropják a népi táncot. Véletlenül tanúja voltam ilyen vajdasági seregszemlének, amelyről német értelmiségi barátom, azt gondolta, hogy afrikai törzsek remek táncosai lépnek fel. A Vajdaság nem kuckó, de nem is gondosan ápolt angol pázsit, hanem európai heterokozmosz, melynek kultúrája tele van drámával és tragédiával, tegyük hozzá bűnnel is. Azt sem vallom, hogy a Vajdaság autonómiájának ügye kimerül abban, hogy egyik vagy másik polgár pártol egy pártprogramot. Nem erről van szó, az autonómia eszménye otthon köszönt be, a családban, a baráti társaságokban, azzal, hogy hogyan ülünk az asztal mellé a családi ebédhez, hogy milyen könyveket olvasunk, hogyan szeretünk egy nőt, egyszóval a kultúrával, és folytatódik, a feltétel nélküli demokráciával. Ami az utóbbit illeti, bizony be kell ismernünk, hogy lenne mit tanulnunk. Nem hiszem, hogy a Vajdaság autonómiájának híve lehet az, aki nem tiszteli az intézmények, a civil társulások autonómiáját, s nem él a közvetlen demokrácia lehetőségével. Hamis autonómia az, amikor a kisebbségben és többségben centralista pártalapon neveznek ki vezetőket, szembeszállva az intézményben dolgozók akaratával. Ezt nevezném a bársonyszékek autonómiájának. Kritikus önszemlélet hiányára vall, ha csak a belgrádi politikusokra mutogatunk, s közben rosszul gazdálkodunk az autonómiával, minek következtében beszűkül a szavazói bázis. Persze, nagyon fluid fogalomról van itt szó. Ismerek olyan polgárokat, akik ugyan a Vajdaság autonómiáját megkérdőjelező pártra szavaznak, de az értékekről, a kultúráról szólva kiderül, hogy autonómiapártiak. Ha felhívom erre a figyelmüket, ők maguk is megdöbbennek azon, hogy egyképpen éreznek és gondolkodnak, és másképpen politizálnak. Voltak, akik megköszönték megjegyzésemet, mások meg zavarukban hirtelen elhallgattak, mint akikről kiderült, hogy titkos szeretőt tartanak. Őket talán jobban becsülöm, mint azokat, akik az autonómia kitűzőjét arra használják fel, hogy az autonómia eszméjével sáfárkodjanak. Ám főleg azokat becsülöm, akik egyetemes értékekben gondolkodnak, de lokális keretekben éreznek és cselekszenek, ha erre az utóbbira lehetőségük adódik. Szerintem az autonómia hívei bírálva szeretik környezetüket, tehát azok, akik húsz-harminc éves korukban nem bírálják a Vajdaságot, azok ötven éves korukban nem lesznek meggyőződéses autonómia pártiak, viszont ötven éves korukban sem feledkeznek meg ifjúságuk kozmopolita ábrándjairól. A kettő egymásba forr, hiszen a kultúra mindig Janus arcú: létezik egy szubtilis kozmopolita és egy határozott nemzeti arca. Ha egyiket sem rejtegetjük, akkor még a különbségek is összekötnek bennünket. Csakhogy ez semmiképpen sem a középút langyos filozófiája, hanem egy mélységesen mély dráma. Ki nem állom az óvatos, a jobbra egy pofont, aztán a balra egy pofont osztogató mediokratákat. Se ezek, se azok, ők azok, akiket Dante még a pokolba sem engedne be.
Marad a gyanú!
A Pešćanik újabb doktori plágiumot fedezett fel. Vagy egy hónappal ezelőtt a haladók, a szocialisták és a VMSZ kormánykoalíció egyik miniszterét vádolták meg plágiummal, most a Demokrata Párt rangos tisztségviselőjét éri ugyanez a vád. Jellemző azonban hogy elmarad a kétes ügyek intézményes lezárása. Marad a gyanú!
Régi történetek
Egy érdekes történetre bukkantam a Forum Könyvkiadó s a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet által kiadott A 28-as nemzedék című könyvben. A Magyar Szóban jelent meg a hír jelent, miszerint a régi főszerkesztő új tisztségre távozott, s Vukovics Géza lett az új főszerkesztő. Mi történt? Kalapis Zoltán leírja a történteket. „Az történt ugyanis – olvasom – hogy a redakció testületileg, titkos szavazással és óriási szavazattöbbséggel leváltotta a posztjáról a főszerkesztőt, akinek már kinevezése is a kollektíva ellenállásába ütközött.” Mindez 1967-ben az „ellenőrzött” demokratizálódás idején történt. Természetesen akkor is egypártrendszer uralkodott. Hm!
A kisszerűség apoteózisa
Gilles Deleuze és Félix Guattari találóan jegyezte meg, hogy amikor a felkínált életlehetőségek kisszerűségével találkozunk, akkor nem érezhetjük magunkat kívülállóknak, hanem „folyamatosan szégyenletes kompromisszumokba bocsátkozunk korunkkal.” Megszívlelendő az a gondolata is, hogy ez a szégyenérzet a filozófia egyik legerősebb mozgatórugója. A következő megállapítása azonban már nem csak a filozófiára vonatkozik, hanem minden alkotó tevékenységre. „Nem vagyunk felelősek az áldozatokért, de felelősek vagyunk előttük”. Léteznek különböző ars poeticák, de karvaly-korunkban a felelősség elől senki sem menekülhet. Igazából azonban manapság inkább a Nagy Menekülés tanúja vagyok. Menekülünk, ne nem tudjuk hova. Kimenekültünk a szocializmusból, betántorogtunk a kapitalizmusba, amelyben nem az személyes érték, találékonyság, tehetség érvényesül, hanem a párttagság, a ravaszkodás, a demagógia. A nyolcvanas évek kelet-európai ellenzéke, először emberarcú szocializmust akart, aztán rájött, hogy ez illúzió, s emberarcú kapitalizmusról elmélkedett. Volt is némi alapja ennek, amikor a jóléti államra gondoltunk, vagy a svéd modellre. Csak hol van immár a tavalyi hó? A kapitalizmus mégis csak kapitalizmus, jegyezhetné meg bármelyik fiatal neomaraxista értelmiségi. Igazat kell adnom neki, de azért megjegyezném, ha már a kapitalizmus lett a végzetünk, ha már a választók többsége ezt akarja, akkor ne a legrosszabb, hanem a jobbik változatát tartsuk szem előtt. Legalább ezért vagyunk felelősek. Miért nem akarjuk tudomásul venni, hogy a múlt bűneiből a jelen bűneibe tántorgunk, amit ma a többpártrendszerű kisszerűség apoteózisának neveznek. Másképpen: reálpolitikának. Nem kérdezzük soha, hogy mi jogon beszélünk a múlt bűneiről, ha nem tesszük szóvá a jelen bűneit is.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >
SZEREPZAVARBAN
Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >